Nándorfehérvár nemzeti emléknap lehetne

Maradandó gyerekkori emlékeim közé tartozik az egyik nagybátyámnál töltött nyár, aki egy alföldi kis falu kántora volt, de mint afféle egyszerű ember, ugyanúgy gazdálkodott szántóján, szőlőjében, mint bárki más. Az illatos rét kaszálása, a kukorica- és krumpliföld kapálása, a szőlőmetszés és -kötözés a mindennapi kötelezettségek szigorú rendjében folyt, amit a júliusi forróságban az életadó búza aratása koronázott meg. Kora hajnalban a család minden tagja kiszekerezett a helyszínre. A férfiak vágták a rendet, a marokszedő asszonyok kötözték a kévét, majd rakták a kereszteket. A gyerekek ott és úgy segítettek, ahogy tudtak. A tikkasztó hőségben csak a dűlőút mentén ültetett akácsor nyújtott némi árnyat, enyhülést.
Az órák lassan múltak, a búzatábla mind nagyobb része adta meg magát a kaszák sebes suhintásának, hogy sorsát beteljesítve keresztekbe rakott kévékbe rendeződjön, amikor a délibábos határ remegő forróságában felhangzott a falu templomának harangszava, hogy jelezze a delet. Három versben szólt perceken át a harang, ami úgy történt, hogy a harangozó kétszer teljes súlyával rácsimpaszkodott a kötélre, hogy megfékezze a harang jobbra-balra való kilengését, majd miután ez sikerült, az átmeneti csend után újra szabályos rántásokkal hozta lendületbe a toronyban megbúvó szerkezetet. Ekkor szerte a határban minden elcsendesedett, a férfiak levették kalapjukat, a nők kiegyenesítették fáradt derekukat, és kezüket összekulcsolva a harangszó három verse szerint elimádkozták az úrangyalát, a biblia angyali üdvözletet leíró soraival összekapcsolt három üdvözlégyet.
A déli harangszó azonban, amely elválaszthatatlanul hozzátartozik a vallásos és vallástalan ember életéhez, nem elsősorban az idő múlását és számontartását jelenti, hanem egy régi jelentős eseményhez kapcsolódik. A középkorban elterjedt templomi harang a nép értesítésének és mozgósításának fontos eszköze volt. Hívta az embereket istentiszteletre, a halottakat elkísérte utolsó útjukon, félreverve pedig veszélyre hívta fel a figyelmet. Ez történt 1456-ban is, amikor II. Mehmed szultán alig három évvel Konstantinápoly bevétele után megindult Európa ellen, és III. Calixtus pápa keresztes hadjáratot hirdetett ellenük. Európa kapuja Nándorfehérvár, a mai Belgrád volt, itt gyülekeztek a magyar seregek Szilágyi Mihály várkapitány és Hunyadi János vezérletével, amit Kapisztrán János keresztesei erősítettek. A fenyegető hírek hallatán a pápa korábban soha meg nem tett lépésre szánta el magát: június 29-én kiadta azt a bulláját, amely a keresztény világ harangjainak megszólaltatását rendelte el, és hozzá a veszély elhárításáért könyörgő imádkozást.
Nem tudható, milyen gyorsan és milyen mértékben terjedt el a bulla által előírt gyakorlat, de mire ennek híre eljuthatott Magyarországra, július 22-én megtörtént a csoda, a török sereghez képest maroknyi egyesült keresztény haderő visszaverte Nándorfehérvár ostromlóit, és döntő győzelmet aratott felettük. Magyarország és Európa megkönnyebbült és fellélegzett, és a pápa nem vonta vissza az eredetileg a török veszély elhárítására elrendelt harangozást és imádkozást, hanem változatlanul meghagyta azt. Ezáltal a napi harangszó elválaszthatatlanul összefonódott a nándorfehérvári diadallal, VI. Sándor pápa pedig az 1500-as szent évben elrendelte, hogy az addig általában estefelé felcsendülő harangszó delente szólaljon meg.
Hunyadi János és a keresztesek győzelme nemcsak Európát mentette meg, hanem, hetven évvel eltolva a török hódoltság kezdetét, megalapozta Mátyás erős Magyar Királyságát és a reneszánsz kultúra kibontakozását. Világtörténelmi jelentőségű, földrészünk történetét alapvetően befolyásoló tett volt ez, amit mi sem mutat és bizonyít jobban, mint hogy a harangozásra vonatkozó pápai rendelet nemhogy feledésbe merült, hanem utóbb még megerősítést nyert. A reformáció előtti egységes nyugati keresztény világ és kultúrája révén a szokás az egész földkerekségen elterjedt, és elmondható, hogy alig van olyan óra, amikor valahol fel ne csendülne a déli harangszó hívó szava.
A nándorfehérvári diadal kivételes jelentőségét nemcsak az adja meg számunkra, hogy sikerült megőrizni az ország és Európa épségét, hanem az, hogy ezt nemzetközi összefogással érte el a magyar sereg. Vereségekben és veszteségekben sajnos bővelkedő történelmünk kivételes sikere volt ez, amelyben a magyar nép ország-világ előtt megmutatta, hogy Európa és a kereszténység oldalán áll, hogy hazájának védelmével egyszersmind Európát is védi. Erre még más alkalommal is többször sor került, de Nándorfehérvár egymagában példázza az önfeláldozó vállalást és a sikeres teljesítést. Olyan kiemelkedő esemény tehát a nándorfehérvári győzelem, amelyre még évszázadok múltán is büszkén emlékezhetünk, és amely még ma is szívmelengető érzéssel tölt el bennünket.
Zivataros történelmünk szilárd, bátorító emléke a nándorfehérvári összefogás, az a tudat, hogy a magyarok – más keresztény népekkel összefogva – világtörténelmi tettet vittek végbe. Megfontolandó tehát a győzelem napjának, július 22-nek nemzeti emléknappá nyilvánítása, hogy immár ne csak a naponta felcsendülő déli harangszó keltsen bennünk homályos emlékeket, hanem az 554 évvel ezelőtt lefolyt világtörténelmi események pontos ismerete is évről évre megerősödjön és tudatosuljon bennünk.
Mindez nem kizárólag magyar ügy. Hunyadi és a keresztesek csapataiban a Magyar Királyság népei kivétel nélkül részt vettek, Kapisztrán János keresztesei között pedig a magyarok mellett Itália és Nyugat-Európa népeinek fiai küzdöttek. Az ő áldozatvállalásukra és dicsőségükre is emlékeztetne az emléknap, áttételesen pedig a világ keresztényeinek adhat erkölcsi tartást és buzdítást. Az emléknap nemzetközi szinten tudatosítaná a hajdani hősök áldozatos tettét, és emlékeztetne a déli harangszó világszerte feledésbe merült okára. Ugyanakkor a több mint fél évezredes múlt mentes minden napi politikai mondanivalótól. A Török Birodalom több évszázados terjeszkedése, majd visszaszorulása a történelmi múltba merült, immár semmilyen indulatot nem vált ki az emlékezés, és ilyenformán a nándorfehérvári győzelem történelmi ténye csupán erkölcsi tanulsággal szolgál minden nép számára.

A szerző egyetemi tanár