Manuela Sáenz Aizpuru 1797-ben, előkelő spanyol nemesi családban, a ma már ecuadori Quitóban született. Többek között azért érdemelte ki, hogy a dél-amerikai függetlenségi mozgalom egyik elindítója mellett kapjon örök nyughelyet, mert 1828-ban, két évvel Bolívar halála előtt megmentette a Szabadító életét egy merénylettől. Apácák nevelték a sokoldalúan tehetséges, több nyelven beszélő lányt, mert korán elvesztette édesanyját. Sosem beszélt egyik botlásáról, 17 évesen megszökött a zárdából, mert elcsavarta a fejét, majd sorsára hagyta egy nyalka spanyol katonatiszt. Manuela apja amint tudta, az első kérőhöz, a nála 26 évvel idősebb módos angol orvoshoz, James Thorne-hoz férjhez adta megesett lányát. Manuelita nyilván nem volt boldog a kényszerházasságban, ám 1822-ben Quitóban, ha csak néhány évre is, de végre rámosolygott a szerencse. Itt találkozott nagy szerelmével, a városba győzelmesen bevonuló Simón Bolívarral. A függetlenség iránti elkötelezettségéről már híres Manuela azonnal felkeltette a Szabadító figyelmét, és Bolívar élete végéig, 1830 decemberéig kitartott mellette. Bolívar 1828-ban adományozta neki a Libertadora del Libertador címet, ugyanis az ő lélekjelenlétének köszönhette életét. Szeptember 25-én Manuela ösztönösen megérezte, hogy ellenlábasai szerelme meggyilkolására készülnek, ezért Santa Fe de Bogotában, a San Carlos-palotában feltartotta a merénylőket, hogy Bolívar az ablakon át el tudjon menekülni.
Hazájába nem engedték vissza, férjéhez nem akart visszatérni, ezért egy észak-perui kikötővárosba, Paitába vonult vissza önkéntes száműzetésbe. Élete hátralevő részében főleg dohányeladásból és az Egyesült Államokba küldött levelek írásából és fordításból élt. A 25 évig tartó száműzetés során kamatoztatta az apácazárdában tanultakat is, megrendelésekre édességeket és hímzéseket készített. Járt nála még az olasz szabadsághős, Giuseppe Garibaldi is, aki vele volt élete utolsó pillanataiban is. Száz évre elfeledkeztek róla, és csak a XX. század második felétől kezdték feldolgozni életét, és közöltek róla tanulmányokat, életrajzokat. A július eleji újratemetés csak jelképes lehetett, mert az urnában már csak földet vittek. Az 59 éves „Manuelita” az 1856-os perui torokgyíkjárvány idején halt meg, ezért tömegsírba temették.
Droggal fizetett a bátorterenyei család a munkásoknak