A terhek közös viselése

Mióta emberi közösségek (törzsek, törzsszövetségek, államok) léteznek, közös jellemzőjük, hogy bizonyos, a közösséget egyetemlegesen érintő költségeket (közbiztonság, igazgatás, védelem stb.) együtt viselnek. Ezek fedezetére forrásokat gyűjtenek. A közösen viselendő költségek az államok létrejöttekor nyerték el több évszázad alatt mai struktúrájukat, ugyanúgy, mint a fedezetükre szolgáló adók. A parlamenti demokráciákat megelőző időkben bizonyos közfunkciók ellátásáért cserébe egyes csoportok mentességet élvezhettek az adófizetés alól. Ilyen volt a nemesi adómentesség, cserébe honvédelmi kötelezettségéért, vagy a székelyek adómentessége a határok védelméért.
A piacgazdaságra épülő, parlamenti demokrácia keretében működő kapitalizmus a közteherviselést egyetemlegessé tette ugyanúgy, mint a választójogot. A polgárnak elemi kötelessége fizetni saját és cége jövedelmei után. Ha az általa befizetett közpénzzel nem bánnak megfelelően, titkos szavazás keretében leválthatja a közpénzek kezelőit (kormányokat). A polgár változást szavazhat meg akkor is, ha tapasztalja, hogy a közös teherviselés nem méltányos, ha egyes csoportok aránytalanul sok terhet viselnek, míg mások mentességeket élveznek. Az aránytalan közteherviselés előbb-utóbb a gazdaság és a társadalmi szerkezet torzulásaihoz vezet, és választói érdekeket sért. Az adóztatás mindig finomra hangolt munka eredménye. Ennek ellenére mindenütt gyakoriak a kritikák. Gyakorlatias alapelv, hogy mindenkinek jusson teher, de szempont az is, hogy a nagyobb terhet viselni képesek jövedelmeik arányában nagyobbat is viseljenek. A terhek viselése folyamatos politikai marakodásnak is tárgya. Az éppen hatalmon lévők támogatóiknak kívánnak kedvezni, amit az ellenzék kritizál.
Hazánkban a rendszerváltás után kialakult és fő vonalaiban máig változatlan adórendszer az adóztatással kapcsolatos főbb gyakorlatias szempontokat figyelmen kívül hagyta. Adórendszerünk a terheket nem méltányosan osztja el, egész csoportok maradnak ki a közterhek viseléséből, míg mások terhei elviselhetetlenül magasak. Az adófilozófia abból a téves nézetből indult ki, hogy induláskor (és azóta is) erősen tőkehiányos országban a fellendülést a külföldi tőke beáramlása fogja megvalósítani. A beáramlást azzal is ösztönözni kívánták, hogy a kívülről jövő tőkét jórészt mentesítjük a közteherviselés alól. Ma is emlékszem a kritikára, amit 1990-ben Tajpejben a helyi közgazdászok ezzel az érvrendszerrel szemben támasztottak, hallván az akkor üdvözítőnek gondolt magyar álláspontot. Ők már akkor is óvtak az adómentességekkel és kedvezményekkel megtűzdelt adórendszertől, nekünk meg húsz évünkbe tellett, hogy saját nyomorunkon végre elhiggyük az ingyen kínált kínai bölcsességet.
Az adófilozófia másik tévedése az volt, hogy a legalacsonyabb jövedelmeket sem adóztatja, ezzel adózók (hazai cégek és munkavállalók) potenciális tömegeit ösztönözte arra, hogy a mentes sávba meneküljenek. Sokuk számára sajnos ma már az adóelkerülés az egyetlen járható túlélési alternatíva. Az államgépezet időközben teljességgel alkalmatlanná vált arra, hogy a hazánkba települt külföldi tőke valós nyereségpozícióit, illetve a feketén szerzett jövedelmeket feltárja. Enélkül azonban nem lehet a mai aránytalan adórendszert arányosítani. Elemzésünk most kizárólag a külföldi tulajdonú szektorok jövedelmeinek feltárására terjed ki. Tekintsük át, hogy a társadalmi termékből (GDP) keletkező jövedelemforintok merre gurulnak. Mindenekelőtt kamatokat fizetünk: fizet az államkassza, a háztartások és a hazai vállalkozói szektor. Mindannyian külföldi tulajdonban lévő bankoknak fizetünk. Ha állampolgárként kamatjövedelemhez jutunk, azt az állam megadóztatja. Azzal sincs gondunk, hogy kamatbevételeinket bevalljuk, mert azonnal levonja és a kincstárnak utalja az, akitől a kamat nekünk jár. A bankoknál keletkezett kamatbevételek azonban adómentesek, azokkal szemben költségeket lehet tetszés szerint elszámolni. Ők majd a végén a nyereségüket adózzák le, ha éppen marad. Rengeteg pénzről van szó, legalább 3000 milliárd forint kamatjellegű bevételről. Ezt támasztja alá a GDP 110 százalékát kitevő külföldi hitel kitettségünk, a hazai cégek és háztartások kedvezőtlen kockázati besorolása és a 3-4 százalékos extra országkockázati felár.
A méltányosság azt diktálná, hogy a kamatbevétel bizonyos hányadát ugyanúgy be kelljen a közösbe fizetni, mint ahogy a polgárok teszik. A mértékről a bankok és a kamatbevételt élvező egyéb adóalanyok esetében arányos és méltányos döntést lehetne hozni. A jelenlegi 20 százalékos szint a bankszektorból kiadna éves szinten mintegy 600 milliárd forint bevételt. (A polgárok 20 százalék kamatadót fizetnek.) Emellett eltörpül az a 200 milliárd forint, amit ma a teljes pénzügyi szektortól kér a kormány. A kamatok megadóztatását kimondó adóelv jótékony hatást fejtene ki a jegybank célt tévesztett monetáris politikájára is, mert így csapolhatná meg a túlzott kamatjövedelmeket, amihez éppen a jegybank „jóvoltából” jutnak a bankok. Levonást jelent az elosztható nemzeti jövedelemből a nálunk működő termelő és kereskedelmi cégek hazautalt profittömege is. Erről árulkodik a megtermelt bruttó társadalmi termék és a bruttó nemzeti jövedelem között rendre mutatkozó 10-12 százalékos eltérés, esetünkben rendre a nemzeti jövedelem kárára. Ez is kitesz vagy 2500 milliárd forintot évente. Árulkodik a külkereskedelmi cserearány-mutató is. A rendszerváltás óta összesítve romlott vagy 15 százalékot. Ez azt jelenti, hogy az importért nekünk rendre több exporttal kell fizetnünk. Történik mindez úgy, hogy közben a hazai munka termelékenysége éppen azokkal az országokkal összevetve, ahova a legtöbbet exportáljuk (EU), nagyságrenddel javult. A javulás oroszlánrészét éppen a külföldiek által működtetett exportcégek adják. Egyre hatékonyabb munka eredményét cseréljük ki relatíve romló hatékonyságú munka eredményével, és azon veszítünk.
Ez abszurditás, vagy inkább jövedelemkiszivattyúzás az országból, az adózás elől. Exportáruinkat nem a valós, világpiaci, hanem alacsonyabb árakon engedjük értékelni. A valós piaci és a belső érték jövedelemkülönbözet valahol a határokon kívül (esetenként offshore helyeken) csapódik le. Ez a jövedelemszivattyú is megszabadít bennünket mintegy 2500 milliárd forint hazai elköltésének gondjaitól. A külföldi befektetők kiviszik az országból azt a különbözetet, ami a hazai és a külföldi azonos termelékenységű munkabér különbözetéből adódik. Közelítő becslés is adható a külföldiek hazánkban realizált éves jövedelempozíciójáról.
Három ág van: 1. kamatok, 2. adó előtti kimentések, 3. hivatalos profittranszferek. Ezekből évente mintegy 8000 milliárd forint hagyja el az országot. Másképpen bemutatva ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás utáni 20 évben elért szerény 30 százalékos növekedés teljes jövedelemtartalma a külföldé. Ez lenne az a potenciális adóalap, amit az igazságos és méltányos közteherviselés kialakításához a jelenleginél sokkal hatékonyabb módon be kell vonni az adóztatásba. Nyilvánvaló, hogy eddig ez még részben is csak roszszul sikerült. A külföldiek és a belföldiek jövedelmei között az a nagy különbség, hogy a belföldiek jövedelemalakulása a mai rendszerben jól követhető, míg a külföldieké a sok határt átlépő tétel és állami adminisztratív slendriánságok miatt nem. Az állam ma azokat adóztatja túlzottan, akiket utolér, a többieket (külföldiek, hazai feketézők) futni hagyja. Könnyűszerrel nyomon lehet viszont követni a külföldiek által bonyolított forgalmakat (export, import, kis- és nagykereskedelmi forgalom). Az adótarifákat a labilis nyereség helyett ezekre kell telepíteni.
A bankok különadójának a mérlegfőösszegre történő telepítése már ebbe az irányba mutat. A kormányzat meghirdetett nagyarányú adócsökkentési tervei csak úgy valósíthatók meg, ha egyben az arányosítás és a méltányosítás is megtörténik. Ebben az esetben a GDP-arányos adóterheltség akár 10 százalékkal is csökkenhet, ami az országot a régióban és az EU egészében versenyképessé teszi. Nem vágyálom az adóterhelésnek a GDP 40 százalék körüli szintre hozása sem. Értelemszerűen a munkavállalók ebben a rendszerben is a fő teherviselők maradnának, hiszen a személyi jövedelemadó mellett az általános forgalmi adó, a jövedéki adók és a társadalombiztosítás bizonyos befizetései is őket terhelné. Jelentősen csökkenne viszont a hazai vállalkozási szektor adóterhelése. Valamelyest ugyan növekedne a hazánkba települt külföldiek adóterhelése, ugyanakkor nem lenne szükség a hazai kollaborátorok premizálása offshore számlákon. A méltányos közteherviselés nagyban növelné a gazdaság és a társadalom transzparenciáját. Erősítené a demokráciát és főként a problémamegoldó erejébe vetett választói hitet.

A szerző közgazdász