(mire van erőnk )

Én nem tudom, hogy csopaki kertünk együtt öregszik-e velem. Ugyanis egymás után pusztulnak el azok a fák, amelyeket harminc évvel ezelőtt ültettem. Van bennük szolidaritás: nem akarnak túlélni engem. Bár ahogy a költő mondja: „az élet él és élni akar”. Ez nagymértékben vonatkozik a növényekre. Tudunk évszázados, még mindig termést hozó gesztenyefákról és ősöreg diófákról. Bár az ilyen hosszú életet az úgynevezett emberi civilizáció igyekszik lerövidíteni. Kertünkben egyetlen olyan fa van, amely akkor is ott állt, amikor megvásároltuk a telket: egy mandulamatuzsálem. Rajta kevéssé fog az idő, virágzik, termést hoz, él.
Hirtelen két fával kapcsolatos mondás jut az eszembe. Az egyik szerint a fák nem nőnek az égig, a másik szerint a fák állva halnak meg. Ha emberre konvertáljuk: az első becsmérlő, a második dicsérő, és nemegyszer hamis. A hosszú életre szánt teremtmények közül először a diófánk került halálveszélybe: egy trópusi esőzéssel párosult szélvész úgy tizenöt évvel ezelőtt feldöntötte, s ott lelte volna halálát, ha egy traktoremelővel nem sikerül talpra állítanunk. De ez az eset mély nyomokat hagyott rajta, aligha fog száz évig élni. Utána két meggyfa következett. Amikor 1980-ban elültettem őket, még az a hír járta, hogy nem igényelnek védelmet, permetezést. Aztán jött a monília, és elpusztított ötből kettőt. Még éltek, illetve vegetáltak, amikor ki kellett vágatnom őket.
Az idén a szélviharok, esőzések, jégverések megritkították a lombokat. Hetekig csüggedés áradt minden levélből. Hatalmas, gyönyörű vérszilvafánk földre dőlve, gyökereit égre meresztve pusztult el. Toronymagas ezüstfenyőnk megingott. Cseresznye- és meggyfáink elkókadtak. Az ősöreg mandula legfeljebb ha húsz-harminc termést érlel. Nem gondoltam, hogy még egyszer hosszú életre szánt fát ültetek ebbe a csodálatos, árnyas, buja kertbe. De az óriás vérszilva pusztulása nagy űrt nyitott a tökéletes látványba, s a fenyőnek is, amelynek alsó részét eltakarta és gátolta a fejlődésben, előbukkantak csupasz, száraz ágai.
Fájt ez a csonka-bonka látvány. A harmincfokos hőséggel nem gondolva vásároltam egy földlabdás vérszilvát és egy ezüstfenyőt. Amikor kezdtem létrehozni a kopár földdarabon ezt a kertet, negyvenkét éves voltam.
Ez a föld egy szempillantás alatt elnyeli az esőt, a vízelvezető árokban soha egy csepp víz nem volt, így aztán betemették és elfeledték a híddal együtt, amit a kapunál építettünk. Minden díszfának, cserjének, gyümölcsfának én ástam gödröt becses kezeimmel, kivétel nélkül mind megeredt is, nagyra, szépre, egészségesre nőtt, pedig annyit sem értettem a kertészkedéshez, mint hajdú a harangöntéshez. A nyírfánk például egy csonkból kinőtt ágacskából sarjadt tíz méter magasra. Azóta harminc év telt el.
Némiképp megijedtem, amikor rádöbbentem, hogy az ezüstfenyőnek és vérszilvának hatvanszor-hatvanszor-hatvanas gödröt kell ásnom. Kicsit tűzött a nap, úgy száz lóerővel, amikor nekiláttam. Az én lóerőm viszont az elmúlt harminc évben csökkent. Tisztában voltam azzal is, hogy nem élem meg, amikorra a fenyő toronymagasra nő, a vérszilva pedig sűrű árnyat ad. De abban mégis volt valami biztató, hogy mire unokáim felnőnek, ez a két fa – ha tisztességes munkát végzek – a kert dísze lesz. Ástam, csákányoztam, lapátoltam. S mit ad isten, meg sem kottyant olyan nagyon. Még az elpusztult vérszilva tönkjének betemetésére és az így keletkezett kis domb füvesítésére is jutott erőm. Hogy miért esett jól ez az erőfeszítés, én nem tudom…