Saját pályán

K Ö N Y V E S H Á Z

Vártam, hogy megszólaljon Lakat T. Károly is, vagy ahogy mi a sportlapnál egymás között hívtuk: LTK, és elmondja a nemrégiben elhunyt klasszis futballistáról, Varga Zoltánról, amit csak ő tud. Vártam, mert azonkívül, hogy kedvenc játékosa volt, a Fradi kölyök-, majd ifjúsági labdarúgójaként maga is ott sertepertélt körülötte, no meg az édesapja, Lakat tanár úr – futballkörökben ez járta – két éven keresztül az edzője volt. Arról nem is szólva, hogy idősebb Lakat Károly az 1968-as mexikóvárosi olimpiai csapat szövetségi kapitányaként élte át azt a pillanatot, amikor még a játékok kezdete előtt avargazoli – mert csak így, egybe írva ejtették országszerte a nevét – a szabad világot választotta.
LTK megszólalt, kijelölve a zseniális Varga helyét Magyarország és a világ futballtörténelmében. Varga Zoltánról korábban már több könyvet írtak, sőt 2008 karácsonyán Valahogy mindig félúton címmel ő maga is összegezte egy szép és őszinte kötetben kacskaringós pályafutásának állomásait, a sorsfordulókat, de amit nemrégiben bekövetkezett váratlan halála után Lakat T. Károly elmondott róla, nincs benne egyik Varga-könyvben sem. Nem is lehet.
Nem a tényeket cáfolja a szerző, hanem más szemlélettel nyúl a témához, mint az eddig megjelent művek. Olyan rálátása volt/van ugyanis hősére, mint talán senkinek. „Novák is, Varga is, Nyilasi is apám játékosai voltak, mindhármukat hangsúlyozottan szerette, rám meg itt hagyta ezt a lehetetlen helyzetet, hogy háromszereplős drámájuknak a kritikusa legyek” – olvashatjuk egy helyütt, miután Varga a Fradi edzője lett. Ugyanez a szeretet érződik akkor is, midőn a szerző a Varga–Albert „háborúról” értekezik, még az aktív hazai játékos időket idézve. Legszívesebben átölelné mindkettőjüket, de mivel nem teheti, minden idegszálával tárgyilagos próbál maradni. Hála istennek nem botránykönyvet akart írni, hanem az összefüggésekre kívánt rávilágítani, amelyek érthetővé teszik Varga sikereit és kudarcait, egyéniségének talpköveit.
Lakat T. szakmailag is felvázolja, miért volt Varga virtuóz és varázslatos focista. Kitér olyan „apróságokra”, hogy miközben a bajnok Ferencváros 18 éves játékosának cseleit bámulta a teljes magyar futballmezőny, ő cselt ment tanulni egy Károlyi-kerti „csibésztől”. A szerző föld körüli utazást ajánl fel annak, aki a sportfotósok műhelyében olyan fényképet talál, amelyen Varga tekintete az előtte guruló vagy pattogó labdára irányul. Az ő feje ugyanis mindig „fent” volt, a labdát pedig úgymond „elintézte a lába”. Eljátszik a gondolattal: hogyan alakult volna hősünk sorsa, ha 1968-ban itthon marad. Sokoldalú jellemzést és portrét kapunk arról a játékosról, akinek általában az emberekkel, a viselkedésformákkal, vezetési stílusokkal és rendszerekkel gyűlt meg a baja.
Lakat T. könyvében „saját pályán” játszik, ami egyfelől úgy értendő, hogy már kéthetesen, mintegy első útjára a ferencvárosi pályára tolta ki az édesanyja, ahol a papa futballozott, másfelől sportlap munkatársaként évtizedeket töltött a futball tudósításával és elemzésével. Magyarán benne élt és él. Egy nagy korszak tanúja és krónikása. Talán csak kollégája, Török Péter tud nála többet (a legtöbbet Magyarországon) arról a játékról, amit futballnak neveznek. Ezért aztán egy Lakat–Török-dialógus a könyvben Vargáról élményszámba megy.
Jó ötlet volt, hogy a szerző a kortárs irodalom néhány tagját, valamint ismert publicistákat kért fel arra, hogy egy-egy rövid írásban emlékezzenek meg Varga Zoltánról. A névsor: Darvasi László, Egressy Zoltán, Esterházy Péter, Garaczi László, Karafiáth Orsolya, Kukorelly Endre, Megyesi Gusztáv, Németh Gábor, Török Péter.
Varga Zoltánról lehet még újabb könyveket írni, de LTK kötete után nem érdemes. Tudniillik pont került az i betűre.
(Lakat T. Károly: Requiem a nagy 8-asért – a fradisták vargazolija. Kossuth Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 2490 forint)