A kilencvenéves Simonyi Imre

Ő volt az első élő költő, akit életemben láttam. Verseit alig olvastam – ötvenhat után (akkor jelent meg első kötete, a Tisztességes írás) csak 1962-ben jöhetett ki újabb könyve, az Önéletrajz helyett; s mikor én kiskamaszként közelebbről láttam, vagyis „alig költőként”, már régóta szülővárosom közismert meghurcolt figurája volt.
Tetszett, nem tetszett, Simonyi Imre (1920–1994) úgy tartozott a poros dél-alföldi városkához, mint mozdonyhoz a füttye. Azzal a magától értetődő természetességgel, ahogyan a gyulai Otthon kávéház is (még életében lebontották) vagy a Béke sugárúton közlekedő kisvonat (még korábban felszámolták). Netán az általa sokszor megénekelt faszínház, a gyulai Nyári Színkör a Népkertben (ahogy hírlett, két tízéves osztálytársam, V. „Kinca” és K. Miska aktív közreműködésével leégett, majd, ahogy Simonyi írta, „irgalmatlanul lebontották”).
A gyulai strandnak aztán, ahová a hatvanas évek közepén barátaimmal csapatostul jártunk, ő is rendszeres vendége volt. Hétköznaponként idilli strandvilág járta, csupán néhány medence, a hideg vizes „harminchármasnál” sosem volt tömeg, körülöttünk hatalmas őspark, és szinte mindenki ismert mindenkit. Simonyi egyik pokróctól röpködött a másikig. Magas, sovány alak volt, maga alá húzott pipaszárlábbal üldögélt a pokróc szélén, és gondos artikulálással, teátrálisan szidott valakit. Ezt-azt – az illetékeseket, a várost, az irodalmi életet, Illyést például, szívesen a futballt (érthetetlenül a BM csapatát, az Újpesti Dózsát sosem, mert, ó, Göröcs Titi, elvakult Dózsa-drukker volt), még szívesebben valamelyik haragosát, leginkább mégis zusammen „ezeket”. A rendszert, a „nagyot” és a helyit is, néven nevezve az illetékes funkcionáriusokat. „Gondolom, itt az ideje a töredelmes gyónásnak”, írja az 1978-as Gyulai krétarajzok bevezetőjében. „Tehát: – belátom – nem illettem belé a »képbe«. A városképbe! (Értsd: »Illetékesképbe«.) Elsősorban természetesen a város (»illetékesek«) szellemi és erkölcsi képébe nem! De sőt! Abból egyenesen kiríttam. Ezt elismerem. Lehorgasztott fővel. Amiért a város (»Illetékesek«) magvas szellemével s messzi tájakon is csodálatot keltő erkölcsével azonosulni képtelen voltam: eme gyarlóságomért pardont nem kérnem: igazán betetőzése eddigi megátalkodott s több mint fejcsóválásra okokat szolgáltató korábbi (s ahogy én ismerem magam: ígérhetem, további) magaviseletemnek.”
Mindenkinek szóltak hát ezek a szétlövöldözött palackposták, de közvetlenül és legszívesebben mégis a fiatal fürdőruhás lányoknak. És szenvedélyes orációi közben, utolsó bevetésére készülődő partizán, elszántan szívta a cigarettáját.
Életem első költője volt ott a gyulai strandon, és szinte öregembernek tetszett (apámnál öt évvel volt idősebb) – pedig csupán negyvenhárom-negyvennégy éves lehetett. Mindemellett a hatvanas években, tehát „alig költőként”, 1956 miatti meghurcolása okán csak két vékonyka könyvecskével a háta mögött, és azzal együtt, ahogy egyébként szép szokás ez nálunk – nem értették. Nem különlegesen absztrakt vagy avantgárd esztétikája, netán hozzáférhetetlen világképű poézise miatt, hanem: csak úgy. Ahogy az idézett szövegben ő maga mondja: „magaviseletem” (?!) miatt.
Ennek a különös, szokatlanul erős halhatatlanságtudatú vidéki költőnek poétikai értékét egész életében nem csupán elhomályosították, hanem végig el is takarták a viselt dolgairól szóló legendák, apokrifek. A hírek és rémhírek polgárpukkasztó magánéleti szokásokról, szövevényes szerelmi kalandokról és holmi konok, konzekvens szabadszájúságokról. Impulzív és olykor démonikusan magával ragadó személyét mindenfelé megelőzte a híre: egész életében szinte senki nem az ő megszenvedett szellemi esszenciáira figyelmezett, csupán a fecsegő „külcsínre”. De, és ez a lényeg, mégis olyan ambivalens, már-már termékeny viszony alakult ki a költő és mondjuk így, a hatalom (és közerkölcs) között, amelyet egyik térfélen sem tudtak érvényesen feldolgozni. Pedig többször próbálkoztak, persze mindig törvényszerű kudarccal végződött a békülési küzdelem. Simonyi Imre az maradt, aki volt, viszont továbbra sem tudott szellemi értelemben létezni a másik oldal nélkül. Nem volt pálya, levegő, nem maradt tér, mert az a szellemi ember volt, aki sosem tud ellenfél nélkül inspirálódni.
Költészetének alapállása is ez – az autonóm személyiség roppant küzdései. Kivel, mivel? Idővel? Múlttal? Szerelmekkel? Önmagával? Nyelvvel és tradícióval? És hogy kismester volt? A gyulai por költője? A sokat emlegetett krúdys reminiszcenciák különc, morbid humorú előadója? Sokféle út vezet hozzá és sokfelől. Mert szinte mellékesen a formaművészet nagyja is volt, aki a görög–római időmértékben való járatosságtól a hangsúlyváltó formákig vagy a szimultán verselésig is oly sok mindent a kisujjából rázott ki.
Simonyi Imrét sokan ismerték és szerették (s közben, mint kiderült, megfigyelték és szépen jelentgettek róla). Gyulai nemzedéktársaimból többen kerültek szoros baráti vagy tanítványi viszonyba vele életük egy-egy szakaszában; hogy csak a fiatalon meghalt nagy reményű költőt, Endrődi Szabó Ernőt vagy a Görgényi és a Krasznahorkai fivéreket említsem. Én egyáltalán nem tartoztam közéjük, pedig gyermekkori barátaim egyikének családi jó barátja volt (ki tudja, tán későn nőtt be a fejem lágya, és időnek előtte, már középiskolás koromban elkerültem Szegedre, s csak az egyetemi évek legvégén beszélhettem vele párszor felületesen). Legmaradandóbb találkozásom mégis, noha ő csak meghívott vendégként jelent meg, egy közös barátunk, Pénzes Feri (akkor éppen művház-igazgató) által szervezett Sinka-emlékest volt Békéscsabán – talán 1978-ban.
Ma már ép ésszel nehezen értelmezhető, hogy egy efféle irodalmi műsor mitől kelthet akkora pánikot a szervezők és az elhárítás körében. Feri barátom előtte-utána raportokra szaladgált, és a szokásos trükközésekre kényszerült. (Kitől kellett itt félni: Sinkától vagy Simonyitól? Esetleg mindkettőtől? Vagy magától az irodalomtól?) És az est főszereplője Simonyi volt. Nem mindennapi, ahogyan ezt a nagyszerű, mellőzött költőt, a „vesztesek királyát”, Sinka Istvánt a másik bihari költő testvér, a szintén mellőzött és vesztes Simonyi Imre köszöntötte és élesztgette. Prózát mondott és szavalt a fekete bojtár emlékére; dörgő, egyébként akkor is elavult Ódry Árpád-os versmondással, hadonászva és teátrális átéléssel. S már-már anakronisztikus pátosszal. De a révült poéta égre emelt kezekkel, felcsapott fejjel egyenest az égbe rikoltotta és oda irányozta valahová az istenek lakhelyére a végszót, a végső szentenciát: „Nem felejtünk el, Sinka Pista!”
És most tán kevésbé patetikusan, de hasonlóan mély átéléssel végiggondolva az ő költői életművét, mi is azt mondjuk szép és kerek évfordulóján (szeptember 14-én lenne kilencvenéves): nem felejtünk el, Simonyi Imre!