Közteherviselés és igazságosság

A gazdasági és politikai elitnek most példát kell mutatnia. Azzal hitelesíthetik öszszetartozásukat az általuk irányított emberekkel, hogy részt vállalnak a nehézségekből. Hányszor hallottuk az utóbbi években, hogy az állam magán kezdi a takarékoskodást! A jutalmakhoz és prémiumokhoz mégsem mert hozzányúlni senki

A közszférában mától a egyetlen vezető sem kereshet többet bruttó kétmillió forintnál. A bankadó bevezetésével, a társasági adó jelentős csökkentésével és a végkielégítések 98 százalékos megadóztatásával együtt lép életbe a közszférában dolgozó vezetőkre vonatkozó bérplafonról rendelkező törvény. A válságból való kilábalás idején ez így is van rendjén. A július végén elfogadott törvény nem pusztán a társadalmi felelősségvállalásról szól, hanem arról a szolidaritásról, amely a megszorításokat, az állástalanságot és a reálbércsökkenést elviselő lakosságnak kijár. Jogosan. Az így megtakarított összeggel nyilvánvalóan nem lehet érdemben kistafírozni az előző kormánytól megörökölt lyukas költségvetést, ám nagyon fontos lépést tehetünk a társadalmi elvárás szerinti bérezés felé. Makrogazdasági szintről nézve aprópénz keletkezik, ám ennek pozitív társadalmi hatása lemérhetetlen. A közszféra vezetőinek önkorlátozása szimbolikus értékű, és hosszú távon kifizetődő lesz. Az adófizetők pénzén tartott menedzserrétegnek meg kell értenie, hogy egy hajóban evezünk, és szolidaritást kell vállalnia az általa irányított intézet alkalmazottaival.
Nincs egyszemélyes letámadás, mint azt a havi 8,3 millió forintos fizetésétől megválni kényszerülő jegybankelnök most láttatni szeretné. Az új törvény bevezetése ugyanis nemcsak az ő munkáját értékeli a kétmillió forintos korlát meghúzásával, hanem minden egyes állami tulajdonú cégvezetőét is. Nincs kivétel. Legyen szó a veszteséges MÁV-ról, a Magyar Nemzeti Bankról, az óriási pénzösszegekért felelősséget vállaló Magyar Fejlesztési Bankról, vagy éppen a szolid nyereséget termelő Eximbankról. Aki ezt nem érti, az nem ebben az országban él. Nem érti, hogy a rendszerváltás óta a társadalom felső és alsó tizede közötti különbség annyira elmélyült, hogy a csúcsvezetők életformája végérvényesen elszakadt a hétköznapi emberekétől. Azt sem érti, hogy a jövedelemkorlát mostani bevezetése szimbolikus jelentőségű: tarthatatlan ugyanis, hogy miközben a lakosságra nehezedő nyomás egyre nagyobb, addig egy közpénzen élő szűk rétegre ne vonatkozzon a nadrágszíjmeghúzás. A most életbe lépő szabályozás hitelessége éppen abból fakad, amely a korábbi hasonló kezdeményezésekből szinte egytől egyig hiányzott. Addig ugyanis nem lehet miniszterelnöki fizetést jótékony célra hitelesen felajánlani, amíg az illető kormányfő félpénzért lízingelt állami vagyonokból gyarapítgatja tulajdonát, és gyanús kiemelt támogatásokat szavaz meg saját klientúrájának. Szintén hiteltelen havi egyforintos miniszterelnöki fizetéssel úton-útfélen kampányolni, mindaddig, amíg nem rendezik le a korábban vezetett magáncég tízmilliárd forintos nagyságrendű tartozásait. Egy forintot sem érnek a jól csengő médiafelajánlások, amíg a sukorói ingatlanpanamában játszott szerepüket firtató bíróság előtt kollektív emlékezetkieséssel küszködnek a volt szocialista kormányfők.
A bérplafon bevezetése régóta, de minimum a válság kezdete óta időszerű volt. Amíg a közszférában dolgozók fizetése idén januárban csaknem 20 százalékkal volt alacsonyabb, mint egy évvel korábban, addig a legtöbb állami tulajdonú vállalat vezetőjének markát még gyenge teljesítmény esetén is 60-80 százalékos prémium ütötte 2008-ban és tavaly is. Az egyetemi rektorok fizetése teljesen elszakadt tanár kollégáik javadalmazásától, csakúgy, mint a csökkent munkaképességű embereket foglalkoztató, és vaskos állami támogatásban részesülő cégek igazgatóinak milliós bére saját alkalmazottaikétól. Bár egy szívsebész és egy bankár fizetése nyilvánvalóan nem összehasonlítható, ám a munkakörök társadalmi megbecsülését és hasznosságát figyelembe véve harmóniába kell kerülniük egymással.
A gazdasági és politikai elitnek most példát kell mutatnia. Azzal hitelesíthetik összetartozásukat az általuk irányított emberekkel, hogy részt vállalnak a nehézségekből. Hányszor hallottuk az utóbbi években, hogy az állam magán kezdi a takarékoskodást! A valós teljesítmény nélküli jutalmakhoz és prémiumokhoz mégsem mert hozzányúlni senki. Így kerekedhetett ki 50-80 millió forintra az évek óta veszteséget termelő állami vállalatok vezetőinek javadalmazása, és egészen mostanáig miniszteri fizetést meghaladó juttatásban részesülhettek a regionális fejlesztési ügynökségek vezetői, függetlenül az általuk kezelt uniós források lehívásától és a fejlesztések előrehaladásától. A fő rendezőelv nem a jó teljesítmény, hanem a lojalitás, a körön belüli megbízhatóság és a pártállamból megörökölt kapcsolatrendszer maradt, miközben a szakértelem és a piac szabályozó erejének szólamait hallgattuk, s lám, hová jutottunk.
A jövedelemkorlát mostani bevezetése remélhetőleg csak az első lépés egy igazságosabb és a valós teljesítményre alapozó közalkalmazotti és köztisztviselői bérskála kialakítása felé. Fenntarthatatlan ugyanis az a rendszer, amelynek egyetlen igazodási pontja a közszolgálatban eltöltött évek száma. Nemzetközi összehasonlításban éppen ezért óriási lemaradást halmoztunk fel a versenyképesség területén, és többek között ezért is eshetett szét a hazai közigazgatás az elmúlt években. Külső tanácsadók, ügyvédi irodák, fejvadász cégek dönthettek az állami szférát illető legfontosabb stratégiai kérdésekben pusztán arra hivatkozva, hogy az apparátus úgyis alkalmatlan feladatának elvégzésére. Így dolgozhattak több százezer forintos napidíjakért külső szakértők, így készülhettek oldalanként kétmillió forintért megszámított tanulmányok, és így dönthettek a szakminisztériumok személyzeti kérdéseiben kizárólag az elit udvari beszállítói. A közszféra újjáépítése nem lesz egyszerű. Új igazodási pont lehet, ha végre lesz visszacsatolás a menedzsment bérezése és az általuk nyújtott teljesítmény, s az állami cégek szolgáltatási színvonala között, így az ügyfeleknek – vagyis nekünk, állampolgároknak – közvetetten kontrollunk lehet a szolgáltató intézmény felett. A változtatások nem állhatnak meg a jövedelemkorlátnál: ha a bérplafon átmenetinek tekinthető, akkor a kilábalás után a teljesítmény alapú differenciálásnak kell átvennie a szerepét. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a bürokrácia leépítése.
A vízfej megszüntetésének irányában már látjuk az első lépéseket: közel felére csökken az önkormányzati testületi tagok és az országgyűlési képviselők száma, a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adminisztrációs terheken könnyítettek, és ezzel egyidejűleg egy új, hatékony és létszámában a feladatokhoz igazodó szervezeti struktúra kialakítása kezdődött meg. A bérplafon azért fontos üzenet az adófizetőknek, mert az ő befizetéseikből kell kigazdálkodni a vezetői javadalmazásokat.
Ezt nem értette meg Simor András jegybankelnök, aki körömszakadtáig küzdött nemzetközi bankárkörökben is irigylésre méltó fizetéséért, holott az általa vezetett nemzeti bank több tíz milliárd forintos veszteségét is az adófizetők rakják össze. Összekeverte a bérkérdést a hatalmi harcokkal, márpedig a jegybank presztízsét csak erősítette volna az önkéntes társadalmi felelősségvállalás. A jövedelemkorlát elleni tiltakozásában magára maradt elnök vélhetőleg ma sem érti: nem lehet a lakosságtól jelentős mértékű és hosszú távú áldozatot kérni úgy, hogy nem járunk elöl személyes példával. Aki így tesz, az hiteltelen marad.