Számítók

Különös tévéjátékot hozott össze kedd este a valóság. Néztem a hírcsatornákon a tározónak nevezett betontákolmányból kiszabadult vörösiszap pusztítását az Ajka környéki falvakban, miközben a Vörös föld című, 1982-ben készült dokumentum-játékfilmet vetítette az állami televízió. Nem tudtam eldönteni, melyik drámát kövessem tovább, mindkettő odaszögezett a képernyőhöz, végül inkább Vitézy László különös műfajú valóságtükrét néztem meg. Személyes oknál fogva is: másfél évtizede magam is kötődöm e földhöz, egy dél-bakonyi faluban „épültem” – ahogyan az itteniek mondják –, megismertem a környék településeit, bejártam az erdei-mezei utakat, a vörös, marsbeli tájra emlékeztető, felhagyott bauxitbánya-gödröket. Megszoktam a tapolcai főutca sarkán álló, régi Alutröszt-székház látványát, most a három évtizeddel ezelőtti formájában láthattam a tévében. Réges-réginek tűnik az előtte várakozó szovjet autókkal és az öltönyös, sofőrös káderekkel, pedig épp most mutatkozik meg a valóságban, hogy nem is vagyunk olyan messzire a múlttól, amint azt hisszük.
Az állami üzemekből privát káeftékké, részvénytársaságokká áttrükközött cégek vezetői, tulajdonosai ma már nem VOR (Vörös Október Ruhagyár) márkájú öltönyöket hordanak, maguk hajtják a kétszáz lovas kocsiikat, de amikor meg kell szólalniuk a tévében, éppúgy kijön belőlük a hároméves pártiskola, mint a régi baromarcú, gumigerincű vezérigazgató elvtársakból. „Nem lehetett előre számítani a katasztrófára” – nyilatkozza az ajkai vállalat egyik vezetője. Hazudik, éppen úgy, mint a gyáva, helyezkedő, felelőtlen nyolcvanas évekbeli vezető a filmben. Igenis lehetett számolni vele. Még a cunamit is látták a műholdról, amint közeledik, csak a szállodabizniszben érdekeltek nem szóltak a nyaralóknak, hogy fussanak el a partról; New Orleansról évek óta tudták, hogy el fogja mosni a tenger, de épp abban voltak érdekeltek az ingatlanbrókerek, nem a gátépítésben. Tudták jól az indiai Bhopalban vegyi üzemet működtető amerikaiak és az erdélyi Nagybánya aranyát ciánnal kimosó ausztrálok is, hogy katasztrófához vezethet a nem elég biztonságos technológia, a túlhajszolt termelés, a túltelített zagytároló, mégsem tettek ellene semmit.
A Titanic tulajdonosa, kapitánya sem számított katasztrófára, ahogyan a csernobili erőmű teljesítménygombját felcsavaró ügyeletes mérnök sem számított arra, hogy felrobban az atomreaktor. A különbség csak annyi köztük, hogy az előbbiek kék szalagot akartak nyerni, a másik meg egy vörös plecsnit kapni az azzal járó borítékkal.
Ajkán az eredetileg befogadható lúgos iszap mennyiségének a sokszorosát töltötték az öreg zagytárolóba; az idei tavasztól őszig pont kétszer annyi eső hullott a Bakonyban, mint átlagos nyaranta szokott. Szeptemberben már a domboldali földek sem bírták elnyelni a vizet a környéken. Ezekből az adatokból, rendkívüli körülményekből lehetett (volna) számításokat végezni, csak hát az is pénzbe kerül. Csökkenti a hazavihető hasznot. A tisztán profitra törő cég tízmillió forintra biztosította magát, az általa most okozott kár ennek a tízezerszeresére rúghat. Még hogy nem lehetett számítani, számolni egy katasztrófával? Most majd ők is megtapasztalhatják, hogy mennyire lehet.