Szívműtét előtt

Egy új alkotmány elkészítése nem csupán a szimbolikus újrakezdés lehetőségét rejti magában. A kormánypártok szempontjából az alkotmányozás valójában a tét emelését jelenti: ha jól kormányoznak, akkor ez látványos hátteret adhat, ha ellenben rosszul, akkor mindez inkább csak dühítő színháznak fog tűnni.

Merthogy az alkotmányozás nem is stílusgyakorlat. Ennek megfelelően fölösleges volt a hazai (jogász)közvélemény idegeit borzolni a legutóbbi, a véleménynyilvánítási szabadságot szólásszabadságra cserélő, majd végül mégis inkább csak kiegészítő módosítással (61. paragrafus). Ez utóbbi ugyanis a javaslattevők szerint is csupán stilisztikai javítást eredményezett volna, amely azonban nem lehet indok alkotmánymódosításra. Az alkotmány normaszövege jogi szöveg, amelynek nem szépirodalmi értéke van (ezalól talán csak a preambulumok lehetnek kivételek).
Egyrészt tehát a már hatályos szövegből, másrészt konkrét változtatási igény esetén külföldi példákból érdemes inkább dolgozni. A különféle új intézményeknek ugyanis tanulási időszakuk és ennek megfelelően társadalmi költségük van. Ha ezt mások külföldön már megfizették, akkor lehetőleg mi ne tegyük meg ezt még egyszer.
Az ilyesfajta (akár külföldi mintára történő) újítások azonban időigényes kutatómunkát igényelnek. Erre jelenleg nincs idő, hiszen tavasszal már új alkotmány lesz. Egy érdemben új alkotmányhoz ellenben (amennyiben nem akarunk fölöslegesen kockáztatni nagyban a „próbáljuk ki, hátha működik” alapján, akkor) jóval hosszabb idő kellene. Természetesen néhány hónap alatt is lehet érdemben új alkotmányt írni, de az igen kockázatos mutatvány, hiszen könnyen dilettáns munka lehet. Az új magyar Ptk.-n például a szakértői bizottság mintegy tíz évet dolgozott, és ugyancsak jövőre lesz meg. Sőt az 1999-es svájci és az ugyancsak 1999-es finn alkotmányt mintegy harminc évig készítették elő (ami természetesen időben túlzás, de érdemes megemlíteni). Az 1989-es magyar alkotmányozás persze rövidebb volt (néhány hónap), de számos hibával történt: kodifikációs szempontból kapkodós, dilettáns alkotmányozásnak minősíthető, amelyet aztán éveken keresztül korrigálgatott az Alkotmánybíróság és maga az alkotmányozó is, mire a kilencvenes évek közepére nagyjából koherens rendszer állt össze. Vélhetően nem akarnánk ugyanezt a tanulóidőt (és az avval járó államszervezeti jogbizonytalanságokat) ismét végigjátszani. Egyébként a sikertelen 1995–96-os alkotmányozási kísérlet anyagainak használhatósága is korlátozott, hiszen azóta a szöveg (valamint az annak értelmét megállapító alkotmánybírósági gyakorlat) számos módosuláson ment át, és a tervezet mögötti politikai mozgatóerők sem állnak már fenn. Az alkotmányozás második alapelve tehát a „szűkös időkerethez igazítsuk az ambíciónkat” lenne.
A harmadik elv az általános óvatosság lenne, avagy a „ne kísérletezgessünk” elve. Az alkotmányozás ugyanis veszélyes művelet. Sikeressége rövid távon nem nagyon látszik, ellenben nagyon el lehet rontani, vagyis a kudarc hamar megjelenhet. A legutóbbi, 1970 óta több lépcsőben lezajlott belga alkotmányreformmal például újszerű föderális berendezkedést valósítottak meg (politikusok és alkotmányjogász-professzorok együttes közreműködésével). A választási rendszert is ehhez igazították, és ennek megfelelően a fontosabb szövetségi állami szervekben történő pozíciók elosztását is. Ez az újszerű államberendezkedési kísérlet olyan „jól” sikerült, hogy (jelentős részben ennek „köszönhetően”) Belgium lényegében évek óta kormányválságban vergődik. Egy felelős alkotmányjogásznak ezért kötelessége, hogy felébressze a veszélyérzetet a politikusokban az alkotmányozással kapcsolatban: óvakodniuk kell az olyan önjelölt alkotmányjogászoktól, akik valami zseniális új alkotmányjogi megoldást találtak fel. Az új kísérletek természete ugyanis az, hogy igen gyakran nem működnek, és az alkotmányozási diadalmenetet az önjelölt géniuszok egy egész ország (valamint a mindenkori kormánypártok) számára vesszőfutássá változtathatják. Vagy másként megfogalmazva: az alkotmányozás olyasmi, mint egy szívműtét, ahol nem szabad kísérletezni, hanem előre át kell gondolni a műveletet, azt kockázatminimálásra előkészíteni, majd a nyitott mellkast mielőbb be kell zárni, hogy az élet folyhasson a maga menetében.
Következő elvként érdemes feljegyeznünk, hogy „az alkotmányozás csak a kormányzás lehetőségét teremti meg”. Vagyis az ország problémáit nem alkotmányos szinten kell megoldani, pontosabban azokat nem is lehet alkotmányos szinten megoldani. Az egészségügyi reform, a környezetvédelem, az adórendszer vagy éppen a szociális támogatások részletszabályai számára az alkotmány csupán keret. Ez azt jelenti, hogy nem szabad lobbiérdekeknek engedni, hogy mindenféle részletszabályt feltelepítsünk alkotmányos szintre. Nyilván minden agrárszervezet, kamara és szakszervezet majd azt akarja, hogy a saját érdekeiknek, elképzeléseiknek megfelelő öt-hat paragrafus kerüljön bele az alkotmányba. És ezt még harminc másik érdekképviselet vagy civil szervezet is el fogja várni. Az alkotmány azonban nem konkrét közpolitikák megvalósítására, hanem csak azok lehetőségének megteremtésére való. Ha engednénk az ilyen elvárásoknak, akkor monstre szöveget kapnánk, amely aztán a kormányzást számos, ma még előre nem látható kérdésben erősen korlátozná.
További elvként a hosszú távú alkotmánymérnökség maximáját érdemes feljegyeznünk. Ha ugyanis szimbolikus újrakezdésnek gondoljuk az alkotmányt, akkor azt vélhetően hosszú távra szánjuk. A mostani kormánypártoknak azonban azzal kell számolniuk, hogy (amint az minden demokráciában szokásos) előbb-utóbb nem csupán a kétharmadukat, hanem az egyszerű többségüket is elvesztik majd. Azaz a „most minden szabályt bebetonozunk, hogy úgy legyen később is, ahogy most mi akarjuk” valójában önsorsrontó és rövid távú gondolat lenne, hiszen a jelenlegi kormánypártok saját későbbi kormányzásukat – amikor már alkotmányozó többséggel nem rendelkeznek – is elnehezítenék. Vagyis az alkotmánynak egyszerre kell lehetővé tennie az egyszerű többséggel való kormányzást és biztosítania az érdemi ellenzéki jogokat. Mindkét törekvés a jelenlegi kormánypártok jövőbeli szerepeit is számba veszi, és a kormányozhatóság szem előtt tartása egyúttal az ország hosszú távú érdeke. Az egyszerű többséggel való kormányzás azt teszi szükségessé, hogy a jelenlegi igen széles körű kétharmados törvények számát csökkentsük (hiszen a dolog természetéből fakadóan a kétharmados törvények körét illető módosítási szükségletek fel fognak merülni, amelyekre nem lehet előre gondolni), az ellenzéki jogok védelme pedig azt, hogy bizonyos (például személyi) kérdésekben megmaradjon alkotmányi szinten a kétharmados többség követelménye. A kettő közti egyensúly megtalálása gondos mérlegelést igényel.
És végül utolsó elvként megállapítható, hogy a teljes társadalom számára kell alkotmányozni. Vagyis lehetőleg kerülni kell az