Darázsfészek 17

Frontvonat
– Achtung! Felszállás! – harsogta a peronon Hoffmann tábornok, nyomában harmincezer német katonával. Schultz hadnagy negyvenöt percet töltött a zuhanyzóban, ezért csak jelentős késéssel tudtak elindulni. Hajszálon múlt, hogy elérték a vonatot. A vezérkar külön fülkében foglalt helyet. Hoffmann tábornok az ablak mellé ült, szivarra gyújtott, aztán hívatta Königsberg szakaszparancsnokot.
– Jelentést kérek a veszteségeinkről! – kiáltotta.
Königsberg, ez a szemüveges, kétbalkezes alak a felderítést irányította. Reszkető kézzel fogta a jegyzettömbjét.
– A reggeli rohanásban jelentős mennyiségű embert vesztettünk. Az egész hármas barakkot például. Még aludtak, amikor elindultunk. A legsúlyosabb, hogy a rádiós összekötőnk, Krumbein őrvezető az eltűntek között lehet. Az indulás pillanatában még pizsamában látták.
– Jó napot kívánok, kérem a menetjegyeket!
A tábornok észre sem vette, hogy a kalauz belépett. Kapkodva kereste a pénztárcáját a zubbonya zsebében.
– Hányan vagyunk, Königsberg? Remélem, naprakész a létszámjelentés!
– Huszonkilencezer-ötszázhúszan vagyunk.
– Rendben! – A tábornok a kalauzhoz fordult. – Hallotta, nemde? Ennyi jegyet kérek a Marne folyóig.
– Menettérti legyen?
– Nem, csak oda! És ha lehetséges, a sereget átvezényelném a büfékocsiba. Kijár nekik!
– A büfékocsit a franciák már a múlt héten lefoglalták. Rendeltek negyvenezer adag garnélát, salátával, hideg libamájjal és tizenötezer adag mustáros nyulat. Desszertnek gyümölcstortát.
– Schweinerei! – dühöngött az ellátmányért felelős Fröhlich ezredes. – Nekünk meg spórolni kell a szendvicsekkel. Egyik büdösebb, mint a másik, pedig a Gestapo saját kezűleg csomagolta. Csokiszelet csak minden második katonának jut! Szalvéta senkinek!
– Nem, nem és nein! Hol van Schmertzing ezredes? – bődült el Hoffmann.
– Jelen! – Schmertzing egy pakli kártyával a kezében a fülkeajtóban állt, összecsapta a bokáját.
– Rendeljen el riadót! Elfoglaljuk a büfékocsit!

Nyelvművelés
A kötött fürdőnadrág évtizedek óta nem divat, most mégis feltűnt egy kitágult példány a strandbüfé előtt álló sorban. Tulajdonosa szúrós tekintetű, májfoltos fejbőrű ember, még a nevét is tudjuk, dr. Komádi Lajos nyelvész, egyetemi tanár. Egy pohár sörre vágyott, de amikor rá került a sor, a pultra könyökölve behajolt, és megkérte a büfést, javítsa ki a keménypapíron látható feliratot: Sültkóbi kapható!
– A sült kolbász két szóban írandó, ahogy a sült csirke, vagy sült tök. És a kóbi, drága uram! – csóválta a fejét Komádi. Hangja sírósra változott. – Elárulja nekem, mi az a kóbi?
– Mi lenne? Kolbász. Mindenki tudja, hogy kolbász.
– Ki az a mindenki? A magyarok? De hiszen ilyen magyar szó nem létezik. Ha ön szerint van, tessék, mutassa meg a nagyszótárban.
– Nézze, uram, nem tartunk szótárt a büfében, se kicsit, se nagyot. Ettől függetlenül a sült kóbit szeretik a vendégek. Saját készítésű, magam gyúrom be a húst, fateknőben. Megkóstolja?
– Fateknőben? Halljuk, hogy írja a fateknőt?
A büfés elgondolkozott, közben ronggyal áttörölte a pultot.
– Gondolom, az is két szó, mint a sült kóbi.
– Tévedés! A fateknő egy szó. Mindegy, adjon egy pohár sört! Vigyázat, két szó!
A büfés a sörcsap alá tartotta a poharat.
– Kíváncsi vagyok, egyben jön ki a sör, vagy külön? Na, úgy látszik, sehogy. Akkor meg nincs sör. Menj szépen haza és préseld anyádat laposra az albán nagyszótárban! – mondta derűsen.