Bár a Budapest Kiállítóterem tárlatán szereplő fotográfiák jó része is 2010-es alkotás, a művek egy része, vagy éppen az alkotások első változata, alapformája azonban a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére datálható. Azokra az évekre, amikor alkotójuk újabb és újabb hazai és nemzetközi kiállításon mutatta be az itáliai és francia reneszánsz, barokk kertek részleteit vagy saját esztergomi, hegyi kertjét, majd azokat a „beton- pillangókat” fényképezte, amelyek a nehézkedés törvényeinek fittyet hányva, a néző képzeletében szárnyra keltek, hogy asszociációinkat a szép és a csúf, az esztétikum és a giccs határterületeinek titokzatos világa felé irányítsák.
Most sem tesz mást, mint máskor. Megmarad a régi kertben, amelyet Esztergom határában, fényképein, de még inkább képzeletében mindig is épített. Csak éppen még közelebb hajol a részletekhez. Nincs szüksége a fára, hogy a mozgás és a mozdulatlanság folytonosan változó kapcsolatából megszülető vizuális értékeket megragadja, elég egy-egy fatörzs részleteit kiemelnie, hogy a kéreg plasztikai kifejező erejét, a gyűrődések szépségét megmutatva a természet egészének fejlődési törvényeiről beszéljen. Nincs szüksége arra, hogy a rét vagy a kert virágaiból komponáljon látványos együttest, elég számára a közönséges bakszakáll szárnyas termése, hogy ráirányítsa a figyelmünket arra a könynyedségre, amely benne sűrűsödik, megengedi, hogy a másodperc töredéke alatt átrepüljön a kert fala felett, és valahol a természet parányi részeként továbbadja az életet. Különleges struktúrát, állandóan változó, grafikai értékekben gazdag együttest ad képein a szép, hosszú női haj, ahogyan magasba röpül vagy épp lehull. Ugyancsak igen gazdag részletszépségekben a Síkfilmkazetták sorozat mindegyik darabja. Ha az előbbi sorozatokban az ember közreműködése nélkül, a természet rendező ereje által formált elmozdulások voltak a jellemzők, ezeknél a képeknél a mechanikus emberi cselekvés, a kazetták ki- és behelyezése, az egymással érintkező anyagok koptató hatása révén formálódik, kopik az anyag, a festett, lakkozott felület.
Mintha csak a természeti erők találkozásával elkezdődő, a mechanikus emberi cselekvéssel folytatódó mozgássort terelné határozott irányba aBalla a két 1992-es nagyszabású alkotásban, a Forgóban és a Nász 1-3-ban. Emberi testek rajzolódnak ki a fotogramokon, mintegy bele is olvadva abba a világba, amely körülveszi őket, kimerevedett pozíciójuk magába rejti a mozgás dinamikáját. Úgy tűnik, azokban az években egyre erősebbé vált aBalla érdeklődése mozgás és mozdulatlanság fotogramon keresztül megragadható kölcsönhatása iránt, hiszen jó néhány más munkája is készült e tárgyban az itt láthatókon kívül. A legtöbbet ígérő a színezett fotogramon megjelenő – mozgó hintaszék. Az újabb képek tehát, ha úgy tetszik, mint a szobor a michelangelói márványtömbben, már benne rejtőztek a kilencvenes években elkészültekben. Törvényszerű volt, hogy mára megszülessenek a nagyméretű digitális printek, amelyek a Hajfotogramok és a Síkfilmkazetták első változataiban fölvetett problémákat boncolgatják tovább. Igazi ballaiádák ezek is. Egyszerre mutatják a művészetében végbemenő változásokat és azokat az értékeket is, amelyeket a statikus dinamizmus jegyében megtalált. Akármiről is szólnak Balla képei, a szabadság sűrítményét adják.
(Statikus Dimenziók – Budapest Kiállítóterem, november 28-ig.)
origo.hu
Kigyulladt egy lakás Budapesten, pizsamában menekültek a lakók
