Önt a második világháború alatt hurcolták el Németországba. Hogyan kezdődött ez történet?
– 1944-ben, amikor az oroszok közeledtek a Dunántúl felé, egy minisztériumi rendelet értelmében összegyűjtöttek minden 1924 és 1929 között született magyar fiatalt, s azt mondták, hogy három napig leszünk távol, amíg az oroszokat visszaverik, s aztán jövünk vissza. Elindultunk tehát gyalog a „nagyvilágba”.
– Honnan indultak és mi volt az útvonaluk?
– A Győr-Moson-Sopron megyei Kóny község temploma elől indultunk el mintegy kétszázan 1944. december 31-én. Hegyeshalomnál átkeltünk a határon – gyalog –, hóban, hidegben. Közép-Németországban megszálltunk egy istállóban, ott bevagoníroztak bennünket, s elvittek Hannoveren keresztül egészen Észak-Németországba. Ott munkaszolgálatot teljesítettünk.
– A németek azonban már nem bíztak meg önökben…
– Nem bizony, hiszen ekkorra már Magyarország nagy részét elfoglalták az oroszok. Tulajdonképpen félig hadifoglyok, félig munkaszolgálatosok voltunk. Szabadon természetesen nem mozoghattunk. A ruhánk teljesen lerongyolódott, ezért német katonaruhába öltöztettek bennünket. Katonának is ki akartak bennünket képezni, de erre már nem volt idő. Marhavagonokban hurcoltak bennünket egyik nagyvárosból a másikba. Végül repülőtéren végeztünk munkaszolgálatot, futóárkokat ástunk, tehát igen kemény élet volt.
– …és ekkor jött az angolok és az amerikaiak előrenyomulása.
– Igen. Persze, azt hittük, hogy végre szabadok leszünk. Nem így történt, hiszen ekkor lettünk csak igazán hadifoglyok. Kamionokban vittek Hollandián át Belgiumba. A fogadtatás igen kellemetlen volt, hiszen megdobáltak bennünket kővel, mert azt hitték, németek vagyunk.
– Amikor megtudták, hogy önök magyarok, változott a bánásmód?
– Sajnos nem. Ezután is egy kategóriába soroltak bennünket a többi hadifogollyal. Így egy Brüsszel melletti gyűjtőtáborba kerültünk, lehettünk mintegy 250 ezren. Átvittek bennünket Edigenbe, ahol körülbelül négyezren voltunk magyarok – rettenetes körülmények között.
– Mit ért konkrétan ezalatt?
– 1945 végét és 1946 elejét gyakorlatilag sátorban töltöttük. Tizennégyen voltunk egy sátorban, és egy méter mélyre beástuk magunkat a földbe, így védekeztünk a szél ellen. Nagyon hideg volt, csak pokróccal takaróztunk, s mindenki annyi ételt kapott az angoloktól, hogy éhen ne haljon.
– Hogyan fejeződött be a háború az ön számára?
– A háború számomra mindmáig nem fejeződött be, de a hadifogságom 1946 februárjában véget ért. Ekkor az ottani nunciatúra egyik megbízottja papi tanulókat keresett. Mivel az én papírjaimban szerepelt, hogy bencés növendék voltam, sikerült kijutnom a táborból. Ezt követően egy lelkigyakorlatos házba kerültem negyvenedmagammal, litván, román, lengyel és magyar papnövendékekkel. Ott hat hónapot töltöttem; rendkívüli érzés volt aránylag emberi körülmények között élni és tanulni.
– Ekkor adódott a továbbtanulás lehetősége. Nevelőszülőkhöz került…
– Igen. Volt egy belgiumi magyar pap, aki bányászcsalád gyermeke volt, s szerzett nekem ösztöndíjat a papi szemináriumba. Ekkor kerültem flamand nevelőszülőkhöz.
– 1952-ben pappá szentelték. Hogyan emlékszik vissza erre?
– Életreszólóan emlékezetes nap volt számomra 1952. július 20. A pappá szentelés élménye, mélysége, öröme nehezen foglalható szavakba. Verőfényes napsütésben, a Veni sancte Spiritust (Jöjj, Szentlélek Úristen) énekelve, boldog örömmel, körmenetszerűen indultunk a közeli katedrálisba 42 diakónussá és 33 pappá szentelendő, akinek pontosan a fele vallon, fele flamand volt, s én voltam az egyedüli magyar. Délután még litániára mentünk a klarissza nővérek kápolnájába, ahova szeminarista koromban oly sokat jártam misére és imádkozni, még most is ezt teszem.
– Kétéves kápláni tevékenységét követően flamand vidékre került…
– Igen, a püspök úr a limburgi vidékre rendelt, ahol négyezer bányász lelkésze voltam, akik 29 nemzetiségi csoportra oszlottak. Jött azonban 1956, amikor is a püspök úr visszarendelt Ličge-be, mert novemberben és decemberben megérkeztek a magyar menekültek. Körülbelül hatezren jöttek Belgiumba, s tekintettel a jó kapcsolataimra, rengeteget tudtam nekik segíteni: lakást szereztem, munkát kerestem, fordításokat végeztem a híveknek, s így valamenynyit megismertem. Így fokozatosan kialakult a lelkészi munka, a lelkészi hivatal. Ekkor már csak a magyarok lelkésze voltam. De nemcsak a lelkészi munkámat láttam el, hiszen a magyar lelkész nemcsak a papja, hanem az apja, a testvére, a szociális gondozója, a tanácsadója, az orvosa, egyszóval mindenese az itteni magyaroknak.
– Jelenleg öt egyházmegyében dolgozik, és kilenc helyen tart magyar nyelvű szentmisét mint a Benelux államok magyar főlelkésze. Hollandiába és Luxemburgba pedig több száz kilométert utazik misézni vagy temetni, mert ott nincs magyar pap.
– Ez az öt egyházmegye többmilliós gyülekezetet jelent. Jelenleg kilenc helyen tartok magyar misét. Sokszor azonban a szertartásokat például francia, flamand vagy vallon nyelven is meg kell tartani. Több olyan eset is van, hogy több nyelven tartom a szertartásokat, mert így kérik. Belgiumban egyébként nem olyan magyar misét tartunk, mint például otthon, Magyarországon. Itt előtte és utána egyaránt beszélgetünk, ami sok esetben kulturális rendezvénnyel gazdagodik.
– Először 1974-ben jött haza Magyarországra. Azóta minden év nyarán Magyarországon is misézik. A határon túli magyar hívek szintén nagy szeretettel és tisztelettel fogadják, hiszen az utóbbi hét évben az elszakított magyar nemzetrészeken is misézik. De mit szólnak az anyaországi paptársak az ön misézési módszereihez?
– A híveknek valóban tetszik a misézési stílusom. A paptársak között is vannak olyanok, akiknek tetszik, de van, aki fanyalog tőle. Ez természetes, hiszen nem vagyunk egyformák. Az elszakított magyar nemzetrészeken mindenhol kedvesen fogadtak, örömmel tartottam szentmisét ezeken a vidékeken.
– Ön személyesen is találkozott Magyarország néhai hercegprímásával, Mindszenty József esztergomi érsekkel. Milyen volt a találkozás?
– 1974. március közepén Bécsben jártam, az ottani magyaroknak tartottam lelkigyakorlatot. Március 19-re, József-napra meghívták Mindszenty József hercegprímás urat közénk, és nagyon jó hangulatú beszélgetést folytattunk vele. Ezen alkalommal négyszemközt is tárgyaltam vele a magyar nyelvű papi hivatásról, az utánpótlás gondjairól. Nagyon megható és megindító volt ez a találkozás. A komoly hangvételű tárgyalást vigadalom, nótázás követte. E találkozás alkalmával meg is kérdeztem Mindszenty bíboros urat, hogy mi a kedvenc nótája. Azt mondta: Füstös csárda, két oldalán ajtó… Senki nem tudta, csak én. Elénekeltem neki, nagyon boldog volt, s így rendkívül kellemes hangulatú est alakult ki. Emlékezetes marad a számomra.
– Ön 54 éve gondozója a Ličge-től nem messze lévő bannuex-i zarándokhelynek, ahol a magyar keresztnél minden évben 1956-os megemlékezést tartanak. Itt is találkozott Mindszenty bíboros úrral.
– Igen. A hetvenes évek legelején több mint ezren voltunk azon a találkozón, ahol Mindszenty bíboros úr Szent Mónikáról, Szent Ágoston anyjáról tartotta elmélkedését, amelyben hangsúlyozta, hogy milyen imádkozó asszony volt, s mennyit küzdött azért, hogy a fia, Szent Ágoston megtérjen, aki végül megtért és püspök lett belőle. Ezt követően a Jelenési kápolnához mentünk, ahol a szentmisén szolgáltam Mindszenty érsek úrnak. A misét követően a forráshoz sétáltunk, amelynek vizében ő is megmártotta a kezét. Végül a magyar keresztnél róttuk le kegyeletünket közösen Mindszenty bíboros úrral.
origo.hu
Orbán Viktor: Strasbourg, első nap - fotók
