Adventi este megtisztelő karácsonyi vendégségben a magyar borértés apostolánál. Ülünk a szalonban, jár a falióra, „mereng a pohár víz, hallgat a naptár” – mondhatnám Radnótival. Rohály Gábor tölt, és a hárslevelű felett megpróbáljuk megfejteni, mitől szép a karácsonyi asztal szertartástana.
– Nem mindegy, hogy a karácsony csak közeleg, vagy készülünk is rá – kezd bele a köztársasági érdemrend lovagkeresztjével frissen kitüntetett, az idén hetvenöt éves nemzetközi borakadémikus, nekünk, Borkollégium-tanítványoknak „csak” tanár úr –, s bár ott a karácsonyfa, ne feledkezzünk meg róla, hogy az ünnep csúcsa maga az asztal. Akár a családi, akár a baráti, akár a vendéglői. S ugyan lehet magányosan ünnepelni, gondoljunk csak a karthauzi szerzetesre, aki a cellájában a megtestesülést és a csodákat egyedül éli meg, polgári értelemben az ünnep mégis együttlét. Éppen az összejövetel a lényege. Összejönni pedig úgy érdemes, ha az ember a másiknak örülni képes. Tegnap, amikor olvastam az egyik pasaréti gyülekezet pásztorlevelét, azt találtam benne: örömtelen korban élünk. Hú, mondtam magamban, itt a hittel valami baj van. Az evangélium jelentése örömhír, az ünnepnek pedig az öröm az apropója. Nem fogadhatjuk el, hogy örömtelen korban élünk – mondja Rohály tanár úr, s egyetértünk: minél nagyobb örömmel tud egy társadalom ünnepelni, annál jobban bizonyítja érettségét.
– Idejövet azon a közhelyen rágódtam – vetem közbe –, hogy nem túl jól állunk: a karácsony leginkább stresszforrás. Miközben vágyunk az együttlétre, félünk is tőle. A legszentebb ünnepeinket tesszük tönkre kapkodással, idegeskedéssel, bántással – mondjuk ki: egymás terhére vagyunk. Miért?
– Közhelyre közhellyel válaszolok – mosolyog –, az ünnep lényege nem az ajándékozás, hanem az odafigyelés. Persze ezen az agyoncsépelt klisén rögtön túl is lépek. Attól különleges a karácsony, hogy az asztalnál végre egymáshoz szólunk, egymásnak mesélünk. Amikor bűn volt ünnepelni, s amikor folyton azt hallgattuk, hogy az ünnep éppen „klerikális gyökerei” miatt szégyellni való, az emberek persze hogy összehúzták magukat. Ezek az évtizedek ugyan sokat rontottak az ünnepek meghittségén, mégse féljünk: annak idején nem hittem el, hogy például a Szovjetunióba a vallás vissza tud térni – mondja –, s mi történt Oroszországban a rendszerváltoztatás után? Az emberek pillanatok alatt birtokba vették a templomokat, és folytatták a régi vallásgyakorlást. A hit nagyon mély és nagyon erős – ezért is vagyok én optimista – emeli koccintásra a poharát Rohály Gábor. – Ha csak egy kicsit figyelünk egymásra, a szeretet a kivagyiság helyett könnyen előtérbe kerülhet karácsonykor. Ahogy nem az ajándék értéke, éppúgy nem a drágább alapanyagból készült étel és a minél cifrább fogás a fontos. Csak az, hogy legyenek olyan ételek az asztalon, amelyeket év közben ritkán eszünk, s amelyek az ünnepkörhöz kapcsolódóan a családban szokásosak.
A százas izzó és a dal melege
– Nálunk a halhoz a harmincas évek végén, negyvenes évek elején a családi asztal felett becsavarták azt a százas izzót, amely egy külön helyen volt eldugva egész évben a porcelánok között, mert a karácsonyi hal ekkora fényt érdemelt – meséli. – Fényárban az asztal egészen más. Ilyen apróságok is jelenthetik a karácsonyt, egy likőrös-, egy süteményes porcelánkészlet, egy dédanyai abrosz, egy textilszalvéta, egy kis csengő… A külsőségek emelik a karácsonyi asztal rangját, a bensőségességét pedig az ima, a fohász, a profán óhaj („adjad, Uram, hogy jólessék, a te neved dicsértessék), s amit máskor ülve mondunk, most hangozzék el állva.
A bornak ott a helye
az ünnepi asztalon
A kiválasztott percet mondókák vagy dalok jelzik. A dal melegséget sugároz, akárcsak a figyelmes kérdés, amelyet gyakran elfelejtünk év közben: édesanyám, hol is vetted a halat, hogyan készítetted el, sikerült-e úgy fűszerezni, úgy sütni, ahogy szeretted volna… Egészen jelentéktelennek tűnő gesztusokkal lehet megkülönböztetetté tenni a karácsonyi vacsorát.
Előkerül egy szekszárdi vörös, átülünk a konyhába. Rohály Gábor éppen könyvet ír Bor és teológia munkacímmel, amit azért is említek, mert kevés ember tudja nála hitelesebben mondani: a bornak ott a helye az ünnepi asztalon, s ha lehet, egy korty erejéig mindenki vegyen részt benne. Hiszen milyen egyszerű ez is: a koccintásnak nem az a lényege, hogy megcsendüljön a pohár, hanem hogy az asztalnál ülők egymás tekintetét keressék. A pohárcsendüléshez jó szó is jár: „még egy karácsonyt veled”, „legyünk együtt jövő karácsonykor is”. Nincsenek szabályok, de fontos, hogy mindenkinek a kedvenc íze jelenjen meg mind a pohárban, mind a tányéron.
– A karácsonyi fehérbornak mindenképpen kedvesnek és barátságosnak kell lennie. Hívogatónak, fogyasztásra csábítónak, Animiert zum Trinken, lelkesítsen az ivásra – mondja az osztrákokat idézve Rohály Gábor. A magyar fajták közül a hárslevelűt tartja karácsonyi bornak, mert a csengettyűs-csillogó hangulathoz ezek a szelíd-szolid savak illenek. Ilyen még a leányka és a királyleányka is. A kékszőlő-fajták kapcsán inkább borvidékeket említ. – Bármennyire mondogatom is, hogy Eger az álmaim netovábbja, bizony első helyen szekszárdi vörösborokat képzelek el a karácsonyi asztalon, aztán egrieket, és – nehogy a villányiak megsértődjenek – harmadikként övék a dicsőség. Ha fajtákat kell említeni, ideillik egy jól sikerült kadarka, kékoportó és merlot.
Az ünneplést persze egy tokaji aszúval lehet igazán megkoronázni, ahogy Rohály tanár úr szokta mondani: magyar ember a Himnusz után tokaji aszúval kíván boldog új évet. Ugyanígy a karácsonyi asztalról sem hiányozhat a desszertbor, legyen az tokaji, balatoni, soproni kései szüret.
Feltöltekezni az örömhírrel
Otthon sült libamáj kerül az asztalra, Rohály tanár úr hatputtonyos, 2000-es aszút bont. Minden cseppje öröm. – Hogy az asztal és a bor szertartástana a kultúra része-e, nem muszáj tudomásul venni. Az ünneplés tulajdonképpen önmagunk megbecsülése is. A nap, amikor megtisztelem szeretteimet és önmagamat. Amikor megértem az örömhírt, és feltöltekezem vele. Ennek akár szimbóluma is lehet a fohász, az ünnepélyes evés, a figyelmes koccintás, a jó szó, a jelenlét profán csodája.
Kint fehér a budai utca. Arra gondolok, olyan jó lenne szemlesütés és zavarodottság nélkül megfogni egymás kezét az asztalnál. Örülni annak, hogy van kinek a szemébe nézni, van kinek szépen teríteni, bort tölteni. S leginkább átérezni: akire vártunk, megérkezett, egyszerre fekszik a jászolban, s ül velünk az asztalfőnél. Ünnepekkor, s ha odafigyelünk: mindennap.
origo.hu
Orbán Viktor: A gazdasági semlegesség hozza a fejlődést és a magasabb életszínvonalat
