Nem tetszik megismerni? Én vagyok a vevő – szokta mondani barátunk, amikor boltban vagy étteremben figyelmetlenséget, udvariatlanságot tapasztal. A megszólítottak többsége nem érti, miről beszél. Honnan is tudhatná, hogy mi lenne a dolga, amikor azt sem tudja pontosan, mit keres ott, ahol van… Tévedésnek gondolja, a sors gonosz fintorának, azt képzeli, hogy békává változtatott királyfi/lány, akit előbb-utóbb majdcsak megcsókol valaki. Persze vessen magára minden üzlet- és vendéglőtulajdonos, ha nem fontos neki, hogy kit vesz fel! Ha már szakmailag nem képes, legalább érdemleges bérrel motiválhatná alkalmazottait.
Valamikor azért volt örömtelen a vásárlás – mely egyébként endorfinnövelő cselekvés –, mert nem volt mit megvenni. Most meg azért, mert nincs kitől. „Sajnos nem kávézom, fogalmam sincs, melyik kávé milyen”, mondja a világ legtermészetesebb módján a szakbolt eladója, a vevő meg azon gondolkodik, hogy ő vagy az eladó tévedt-e rossz helyre. Hasonlóképpen tétován érzi magát, amikor az áruházban már harmadszor mossák körül a süvítő takarítógéppel, mintha egyenesen utaznának rá. Az árufeltöltők pedig rendszeresen a legforgalmasabb vásárlóidőben rohanják meg a polcokat, és nem is csinálnak titkot abból, hogy zavargunk, amikor a szétpakolt ládáik fölött megpróbáljuk elérni a vajat. Közben áthalad a lábunkon egy targonca, a fejünk felett üdítők repkednek. És tudjuk, hogy felesleges bármiről is megkérdeznünk a szakrészleg szakeladóját, legfeljebb a szappanok feltalálási helyéről tud felvilágosítást adni.
Motivációnak nevezi a szakirodalom, amikor valaki kedvvel, szívesen és szívből teszi a dolgát. Van, akit a pénz motivál, mást a munka, amelyet végez, a harmadikat a főnöke szép szeme. Mindegy. Lehet jókedvűen ülni a takarítógépen is, ha valakinek örömet szerez, hogy tiszta lesz a nyomában az áruház, esetleg hogy végre van állása, és meg lehet tanulni a tucheldugók fajtáit is, ha valaki komolyan gondolja, hogy ebből az ismeretből akar és tud majd megélni. Valószínű azonban, hogy már az indulással baj van. Kérdezem egy ismerősömet, hová készül fia az érettségi után. Azt feleli, szakácsnak. És szeret főzni? Rázza a fejét: egyáltalán nem. Biztos jó szakács lesz, felelem.
Lehet, hogy igaza volt Marxnak és Leninnek: a kapitalizmus tényleg régóta rohadásban van, inkább arról lehet azonban szó, hogy nekünk épp a rohadó végét sikerült megcsípnünk. De mintha ez nem mindenhol lenne igaz. Kicsit arrébb megyünk, át az immár virtuális országhatáron, és azt látjuk, hogy ott söprik az utcát. Lehet, hogy ott sem szívesebben, de alighanem nagyobb pénzért és alaposabban. Mert azért azt ne higgyük, hogy ott nem dobálják el a szemetet! Azután azt tapasztaljuk, hogy ha bemegyünk az üzletbe, ránk mosolyognak, köszönnek, egyszóval úgy viselkednek, mintha örülnének nekünk. És ennek azután mi is örülünk (endorfin). Meg azt látjuk, hogy az üzlet előtt nincs telehányva a járda, vagy lehet, hogy tele volt, de alaposan felmosták, és a kirakatüvegen is be lehet látni, egészen a gusztusos pultig, amelyben mosolyog ránk az áru. A kifli nem lapos és gumiszerű, hanem frissnek és ropogósnak látszik, és a hús alatt sem áll a véres lé. Persze nem dőlünk be minden szemfényvesztésnek, és nem hisszük, hogy ott kolbászból van a kerítés. Tudjuk, hogy nekik is vannak adalékanyagaik meg antibiotikumos marháik, csak valahogy jobban el tudják adni.
Hiába, a mi kis demokráciánk tokostul, vonóstul, piacgazdaságostól még csak most jött ki a tinédzserkorból. És még nem volt ideje ifjonti hevű, mennyiségcentrikus szerzési igényei után a minőségre átállni.
Nehezünkre esik kivárni.
origo.hu
Miért verik egymást ripacs celebek a Sztárboxban? - videó
