Édeskeserű

A megnyitás óta, lassan harmadik éve rendszeres látogatója vagyok Mihályi László cukrászmester méltán híres Deszszert szalonjának Vácott. Amikor csak tehetem, és arra van dolgom, legalább egy kávéra vagy egy friss süteményre beülök a váci főtér északi sarkán megbúvó üzletbe.
Az idei évindító látogatásom egybeesett a tavasz első igazán barátságos, napsütéses vasárnapjával. Kora délelőtt még kevesen barangoltunk Vác szépen felújított barokk főterén, de a rövid vasárnapi séta után jólesett megpihenni a tavaly óta kétszeresére nőtt teraszon. Nem kellett törődni a helyfoglalással sem, nem úgy, mint eddig – az asztalok fele üres volt. Miután az üzletben kinéztem a napi ajánlat pohárkrémet, leültem egy szabad asztalhoz, és türelmesen vártam a pincért.
Nem telt bele sok, sürögve-forogva fel is tűnt, talán még biccentett is, de rám se hederített. Így ment ez egészen az ötödik alkalomig, amikor bátorságom összeszedve megszólítottam, és kértem egy kávét a napi ajánlat desszerttel. A hölgy kedvesen végighallgatott, majd ellentmondást nem tűrő hangon beküldött az üzletbe, mondván, annyian vannak a pultnál, kérjem inkább odabent, amit fogyasztani szeretnék.
Nem akartam elrontani a jól indult napot, felálltam, és így is akartam tenni, de amikor végignéztem a félig üres asztalokon, megköszöntem a jóságát, és boszszúsan otthagytam a teraszt. Voltam már itt igazán telt házas napokon is, az asztalnál mindig lehetett rendelni, és még a várakozást is feledtette az ízélmény.
Talán mindez felesleges felfortyanás, mégis az az érzésem, ilyen érthetetlen figyelmetlenségek miatt ismét egy ígéretesen induló hely süllyed vissza lassan az átlag magyar vendéglátás szintjére.