Örök érvényű mondatok sűrű időben

Latinovits Zoltán életműve felbecsülhetetlen értéket képvisel. Művészi, műfaji, szellemi és gondolkodásbeli sokoldalúsága olyan eszmerendszert teremtett, amely egyedülálló módon határozta meg a pódiumművészetet. Az elmúlt évtizedekben egyre koptattuk a jelzőket személyét illetően. Most – 35 évvel a halála után és 80. születésnapjához közeledve – elfogyott a készlet. A sallangok lemorzsolódtak, megmaradt a valódi érték: Latinovits igazi arca, tekintete, mondanivalója.

Versmondó verseny. Versmondó verseny kezdődött tegnap Balatonszemesen a helyi temetőben nyugvó Latinovits Zoltán tiszteletére. A hetven, jórészt fiatal versmondó ma és holnap méri össze előadói képességét, a döntőbe jutott legjobb tíz versenyző vasárnap délelőtt lép színpadra. A Magyar Versmondó Egyesület, a Latinovits Alapítvány és a helyi művelődési ház háromnapos rendezvényének résztvevői tegnap koszorút helyeztek el a Színészkirály síremlékénél. (G. J. A.)

Géniusz volt, kivételes képességekkel. Színészkirály. Latinovits Zoltán nem egyszerűen versmondó volt: megújította a versmondást, szakított az addig divatos távolságtartó stílussal. A vershez hozzáadta szenvedélyét, színészi átélését, a költőt, a szöveget tisztelő pontosságát, a vers arányait megrajzoló építő fantáziáját. Mindezt árnyalt hanglejtéssel, mérnöki precizitással kidolgozott artikulációval. Hiába, építészmérnöki diplomája volt. A versmondás elmélete is foglalkoztatta: két elméleti tanulmányt is írt. Ábrákat rajzolt a versekhez, az ábrákat a művész koordináta-rendszerének nevezte. „A költő az égi antennás ember, a legérzékenyebb ember a társadalomban, aki mindent fölérez” – írta Latinovits. 1973-ban megjelent Ködszurkáló című könyve, amely nemcsak „botránykönyv” volt a diktatórikus módszerekkel dolgozó színházi emberek körében, hanem hű korábrázolás is. Sajátosan latinovitsi az a lényegre törő fogalmazás, amely az akkori színházi viszonyokat térképezi fel a színész írói képességeit (is) felsorakoztatva.
Meg akarta alapítani a Magyar Drámaírók Szövetségét, illetve a Magyar Szerzők Színházát, ahol kizárólag magyar szerzők darabjait mutatták volna be. Pozsgay Imre akkori kultuszminiszter-helyetteshez vitte el az erről szóló koncepcióját. – Latinovits Zoltán Garas Dezsővel együtt látogatott meg engem azzal a beadvánnyal, amelyben megfogalmazták egy állami támogatással működő, szabad társuláson alapuló művészszínház megalapításának igényét – emlékezett vissza Pozsgay Imre. A beadványt aláírásával tizenkét jeles közéleti személyiség támogatta, köztük Ilylyés Gyula és Kodály Zoltánné is. Pozsgay elmondása szerint a színház székhelyét a Gutenberg téri zsinagóga épületében képzelték el, az alapítás azonban Latinovits halála miatt kudarcba fulladt.
Sajátos humora volt. Néhány hónappal a halála előtt bement a Mikroszkóp Színpadra megnézni egy előadást. Komlós János direktor így köszöntötte: „Nem tudom, miként üdvözöljem itt önt: Latinovits Zoltánt, a híres színészt, a Latinovits földbirtokos fiát vagy a legidősebb Gundel unokát?” Mire Latinovits: „Én sem tudom, kinek köszönjem meg: Komlós Jánosnak, a Mikroszkóp Színház igazgatójának, az egykori ÁVO-s tisztnek vagy a szegedi rabbi fiának?!”
„Ha a művész élete rövidre szabott: élete sűrű vérű, sűrű idejű, hosszában mondja el a rábízott mondatot” – vallotta a színészkirály. Halálának körülményei máig tisztázatlanok. Többen öngyilkosságot emlegetnek, valószínűbb azonban, hogy baleset áldozata lett. Egy biztos: Latinovits Zoltánt Balatonszemesen érte a halál, vonat gázolta el 1976. június 4-én, amivel óriási kár érte a magyar színháztörténetet. (Mondták azt is, hogy a 45 éves Latinovits József Attila-lázban égett. Nos, azóta valószínűbbé vált, hogy a költő nem lett öngyilkos, hanem tragikus baleset érte.) Fájdalmasan félbeszakadt az élete és a pályája. Életműve mégis teljes és példaértékű, különös tekintettel a tőle elválaszthatatlan alkotói magatartásra, illetve mély színházszeretetére. Van mit tanulni tőle.