Pedagógustüntetés egy érintett szemével

Június 5-e, vasárnap. Pedagógusnap. A mi ünnepünk. Ilyenkor köszönhetik meg a diákok, szülők, a kormányzat, az egész társadalom azt, amit egész évben a diákok testi-lelki-értelmi fejlődéséért tettünk. Én a diákok köszönetét szeretem a legjobban. Mert ha van, akkor az biztos, hogy őszinte. Mert ők még azok. Amíg, mi, felnőttek és maga az élet el nem rontja őket. Kívánom, hogy egyszer ez megváltozzon, és minden felnőtt tudjon, merjen, akarjon egy kicsit őszinte gyerek maradni. Mi, a nemzet napszámosai tesszük a dolgunkat, és várjuk, hogy egyszer csak majd a helyzetünk megváltozik, az oktatás-nevelés rangja visszakerül oda, ahol gróf Klebelsberg Kunó idejében volt.
Tavaly nyáron hallottam először kormánypárti politikustól, hogy: elég volt! Nem leszünk továbbra is a „nemzet napszámosai”! Vissza fogja állítani a tanárok becsületét, presztízsét. Új oktatásikoncepció-tervezetet alkotott, amit december óta olvashatunk a minisztérium honlapján. Külön megszólította a szakmai szervezeteket és kikérte a véleményüket. Azóta folyamatosan alakítja munkatársaival a tervezetet. (Közvetlen munkatársai közül nincs olyan, aki jelenleg is ne tanítana, ne ismerné közelről az intézmények problémáját.) Hoffmann Rózsa még a kormányzaton belüli konfliktusokat is felvállalja, hogy érvényt szerezzen konzervatív oktatáspolitikájának. Hogy végre a liberális elvek helyébe egy értékközpontú, nemzeti oktatás léphessen. Azért küzd, amiben hisz.
És most a vasárnapi tüntetésről. A buszokkal Pestre szállított pedagógusok a Szalay utcába, a minisztérium (Nemfi) elé, Koncz Zsuzsa- és Zorán-számokra érkeztek. Olyannyira el voltak keseredve helyzetük és a várható negatív változások miatt, hogy közben sokan közülük ütemre tapsoltak, táncoltak. Inkább tűnt egy jó hangulatú kirándulásnak, mint demonstrációnak. Végül is a délutánt gyönyörű fővárosunk megtekintésével tölthették. Öt közoktatási szakszervezet vezetője és egy szülő szólalt fel.
Míg az egyik szónoktól azt hallottuk, felháborító, hogy az önkormányzatok vezetői kiskirályok módjára iskolákat akarnak bezárni, addig a másik az ellen tiltakozott, hogy a kormányzat állami hatáskörbe akarja venni az intézményeket, és ezáltal a tanárokat is. „Nem akarunk az állam cselédei lenni!” – hangzott el a színpadról. Jó lenne, ha az állam családtagként tekintene bennünket. Az oktatás állami feladat. Nekik kell a pénzt biztosítani hozzá. Mi ebben az ijesztő? Meglepett, hogy sem a Himnuszt, sem a Szózatot nem hallottam felcsendülni. Az a szó, hogy haza vagy hit szintén kimaradt a beszédekből. A Teremtőt már meg sem merem említeni. Viszont még az égiek is sírva fakadtak a látványtól. Hatalmas esőt kaptunk a nyakunkba. (Igaz, ez semmi nem volt a vízágyúhoz képest.) Az tény, hogy üres az államkassza. Az is tény, hisz magam is a bőrömön érzem, hogy a tanári fizetésekből nem lehet megélni. Azzal is egyetértek, hogy ne a gazdasági minisztérium akarja az oktatást átszervezni, mert nem lehet gazdasági, haszonalapú elvek mentén helyrehozni az oktatás finanszírozását. De nagyon kár és csak árt az egész oktatásügynek, ha pártpolitikai csatározásokra használják fel a pedagógusokat.
Kérek minden érintettet, hagyják az államtitkár aszszonyt dolgozni. Adjanak neki időt és bizalmat! Volt nyolc évük a baloldali oktatáspolitikusoknak, hogy tegyenek valamit. Nem tettek. Akkor hol voltak a szakszervezetek? Időnként halkan tiltakoztak, de következetességet, kitartó tiltakozást sosem tapasztaltam. Mitől most ez a nagy bátorság? Tegyük fel a kérdést: cui prodest? Kinek az érdeke? Tisztelt pedagógustársaim! Én is nehezen élek meg a fizetésemből. De ez így van már húsz éve.
Hit nélkül nem lehet sem élni, sem oktatni, sem nevelni.

Sipos Péterné
mérnök-tanár, aki húsz éve
hátrányos helyzetű diákokat oktat-nevel