A második világháború után az Európai Iskola tagjaként kapcsolódott be a magyar modern művészet egyik jelentős szellemi műhelyének munkájába. Az 1945 és 1948 között működő csoport a magyar képzőművészetet a nemzetközi modern művészeti törekvésekkel kívánta összekapcsolni. Rozsda később ismét Franciaországban telepedett le, és élete jelentős részét Párizsban töltötte. Munkásságát ma már a magyar és az európai modern művészet történetének részeként tartják számon.
Festmények, amelyekben a múlt és a képzelet találkozik
Rozsda Endre művészetének egyik legérdekesebb vonása, hogy képein a felismerhető alakok és a képzelet szülte formák gyakran elválaszthatatlanná válnak egymástól. Egy arc részletei más alakzatokba olvadhatnak, egy tárgy körvonalai váratlanul új formát ölthetnek, a színek pedig olyan összetett felületet hoznak létre, amelynek minden részlete újabb felfedezést kínál.
Ez a képi világ különösen szoros kapcsolatban áll az emlékezéssel. Az emlékek ugyanis ritkán jelennek meg bennünk pontosan úgy, ahogyan az események megtörténtek. Egy-egy arc, helyszín vagy hangulat összekapcsolódhat más élményekkel, és az idő múlásával új jelentést kaphat.
Rozsda Endre festészetében ehhez hasonló folyamat figyelhető meg. A múlt nem lezárt történetként jelenik meg, hanem egymásra rétegződő benyomások és képek formájában. Művei ezért a nézőtől is másfajta figyelmet kívánnak, mint egy hagyományos portré vagy tájkép. Nem feltétlenül azt kell keresni bennük, hogy pontosan mit ábrázolnak, hanem azt is, milyen kapcsolat alakul ki az egyes részletek között.
Gyermekként képzeletben belépett a festményekbe
A művész képekhez fűződő viszonya már gyermekkorában különleges volt. A Várfok Galéria ismertetője szerint Rozsda hosszasan szemlélte az otthonukban függő festményeket, és képzeletben belépett az ábrázolt tájakba. Nem elégedett meg azzal, amit első pillantásra látott. Gondolatban bejárta a képek tereit, megfigyelte a részleteket, és saját történeteket kapcsolt hozzájuk. Ez a gyermekkori élmény később művészi gondolkodásában is visszaköszönt. Azt szerette volna, hogy festményeinek nézői se csupán kívülről szemléljék a műveket, hanem időt szánjanak azok felfedezésére. A Csendélet szokatlan asztalon című tárlat ennek a szemléletnek a kialakulását mutatja meg. Az 1940-es évek munkái között már megjelennek azok a motívumok és kompozíciós megoldások, amelyek későbbi festészetének is meghatározó elemeivé váltak.
























