Copa magyar szemmel

A szombaton megkezdődött Copa América egyrészt a legnagyobb múltú, másrészt a világ- és az Európa-bajnokság után – az olimpiával vetekedve – a földkerekség harmadik legjelentősebb, országok közötti labdarúgótornája. A viadal kicsiben leképezi Dél-Amerika történetét, nagy nekibuzdulások és összeveszések sorozata, olykor fejetlenség jellemezte, mára azonban letisztult formájában professzionális rendezvény, amely az egész világ érdeklődését kiváltja. S szinte természetes, hogy magyarok nélkül a Copa históriája sem lenne teljes.

Az angolokat nem véletlenül hívják a labdarúgás tanítómestereinek. Dél-Amerikában az első hivatalos mérkőzést angol vasúti munkások játszották 1867-ben Argentínában. A futball gyorsabban vált a tömegek játékává, mint Európában. Az első nemzeti szövetséget szintén Argentínában alapították 1893-ban, a kontinentálisat, a Conmebolt pedig 1916-ban – az UEFA-t csak 1954-ben! –, s ekkor rendezték az első Copa Américát is. Ma használatos nevét ugyan csak 1975-ben kapta az esemény, de az indulást sokkal jobban jellemzi, hogy Argentína így ünnepelte függetlenségének 100. évfordulóját. A labdarúgásnak a mindennapokra gyakorolt hatását arrafelé a valláshoz mérik, ami nyilván túlzás, de az ottani fogalmak szerinti futballőrület a tengeren innen elképzelhetetlen.
Az első tornán a házigazda Argentína mellett Brazília, Uruguay és Chile vett részt, majd fokozatosan csatlakozott a többi ország is: 1921-ben Paraguay, 1926-ban Bolívia, 1927-ben Peru, 1939-ben Ecuador, 1945-ben Kolumbia, végül 1967-ben Venezuela. Kezdetben a két világháború közötti időszak kiemelkedő csapata, Uruguay uralta a Copát is, a nyitányon is győzött.
Az addig 1918 és 1928 kivételével minden évben megrendezett Copa először 1930-ban került válságba. Abban az évben ugyanis Uruguay diadalmaskodott Argentína fölött a világbajnoki döntőben, ami annyira elmérgesítette a két ország kapcsolatát, hogy legközelebb csak 1935-ben rendezték meg a tornát. A negyvenes, ötvenes és hatvanas években zűrös korszakát élte a viadal. Előfordult, hogy csak négy év kihagyással rendezték meg, 1959-ben viszont kétszer is. Az sem használt a jó hírének, hogy a világhatalommá előlépett Brazília nem vette komolyan, gyakran ifi- vagy állami csapatot küldött; negyven éven át, 1949 és 1989 között egyszer sem nyert.
1967 és 1975 között minden addiginál hosszabb szünet következett, mígnem a tagországok megreformálták a tornát. Először tévúton járva, 1975 és 1983 között nem volt házigazda, hanem oda-vissza vágó alapon zajló párharcokkal döntötték el a kupa sorsát. A mai fogalmaink szerinti Copa América 1985-ben debütált. A tíz tagország megállapodott abban, hogy ábécésorrendben körbejár a rendezés joga, az első etapot 2007-ben zárta Venezuela. Eleinte kettő-, aztán három-, immár csak négyévente írják ki a Copát. Érdekesség, hogy Brazília 2015-ben kerülne ismét sorra, ám mivel 2014-ben vb-t, 2016-ban pedig olimpiát rendez, valószínűleg cserél Chilével.
1993 óta újabb újításként két Conmebolon kívüli országot is meghívnak, többnyire az Egyesült Államokat és Mexikót. Az Egyesült Államok azonban csak háromszor fogadta el az invitálást, mert a Copával egy időben zajlik az MLS.
Az örökranglistát Argentína és Uruguay vezeti 14-14 diadallal, a közelmúltat viszont Brazília uralja: a legutóbbi öt Copából négyet is megnyert. Az idén házigazdaként Argentína nagyon szeretné otthon tartani a trófeát, mert az utóbbi ötven évben csak kétszer (1991-ben és 1993-ban) győzött.
A dél-amerikai labdarúgást magyarok is alakították – inkább edzőként, mint játékosként. Kevésbé ismeretes, hogy a Copán is letették a névjegyüket. Dél-Amerikára gondolva először Orth György, Plattkó Ferenc, Baróti Lajos és Kubala László neve ugrik be a magyar futballrajongóknak. Mindannyiuk élete kész regény.
Kezdjük a sort Orth Györggyel, annál inkább is, mert Dél-Amerikában ő alapozta meg a magyar futball hírnevét. A 110 évvel ezelőtt született labdarúgó kora legkiválóbb játékosa volt idehaza, a magyar labdarúgás történetében Schlosser Imre után a második korszakos egyéniség. Az MTK játékosaként már tizenhat évesen bemutatkozott a válogatottban. Karrierjének fájdalmasan hamar vége szakadt, 24 éves volt, amikor egy bécsi vendégjáték alkalmával egy Tandler nevű balhátvéd szétrúgta a térdét. Orth két év múlva ugyan felépült, de maga is belátta, hogy a korábbi színvonalon már nem tud játszani. Edző, ahogy ő fogalmazott, futballtanító szeretett volna lenni, ám idehaza érthetetlen módon nem tartottak igényt a szolgálatára. Külföldön próbált szerencsét, s nem is akárhogyan: 1930-ban ő vezette a világbajnoki ötödik helyre Chilét. Ezzel párhuzamosan idehaza a Budai 33-ban és a Bocskaiban játékosedzőként szerepelt, de miután nem kapott a képességeihez illő munkát, végleg külföldre távozott. Franciaországi kitérővel nyolc éven át Olaszországban dolgozott, majd 1942-ben újra Chilében vállalt munkát. Ezután megfordult Mexikóban, Kolumbiában és Peruban is, mielőtt 1961-ben visszatért Európába, közelebbről Portugáliába. „Levezetésként” a Sporting és a Porto vezetőedzője volt, kis túlzással utóbbi kispadján érte a halál 1962-ben. Guus Hiddink és José Mourinho akár őt is választhatná példaképéül, hiszen a magyar mellett hat nyelven beszélt. De hogy eredeti témánkat ne feledjük, 1957-ben és 1959-ben is Orth vezette Perut a Copán, mindkétszer a negyedik helyre.
Plattkó Ferenc (három évvel idősebb Orthnál) képességeiről sokat elárul, hogy őt választották a Vasas története legjobb kapusává. Pedig a megbolydult, szétszabdalt Magyarországról már 1919-ben külföldre távozott, s bár egy idény erejéig 1922-ben hazatért az MTK-hoz, 1923-ban végleg elhagyta az országot. Benne tisztelhetjük a Barcelona első magyar légiósát, majd edzőjét. A világégés elől Dél-Amerikába menekült, Chile volt a bázisa, de megfordult Argentínában is – nem akárhol, a River Plate-nél és a Boca Juniorsnál –, olykor visszaugrott Spanyolországba, 1955–56-ban például ismét a Barca alkalmazásában állt. S hogy témánk szempontjából a legfontosabbat ne feledjük, az 1942. évi Copa Américán ő volt a hatodik helyezett Chile szövetségi kapitánya.
Kubala Lászlóról köztudomású, hogy három ország – magyar, csehszlovák, spanyol – válogatottjában is szerepelt. A második világháború után a magyar katonai behívó elől előbb Csehszlovákiába szökött, majd onnan ugyanezért visszatért, a kommunista hatalomátvétel után pedig végleg elhagyta hazánkat. A Barcelona centenáriuma alkalmából, 1999-ben a szurkolók a klub története legjobb játékosává választották. Ronaldinho és Messi akkor ugyan még nem kaphatott voksot, Cruyff, Diego Maradona, Romario és Sztoicskov viszont igen. A spanyol újságírók szerint pedig Di Stefano mögött a huszadik század második legjobb spanyol labdarúgója. Edzői pályáját Kubala Paraguay szövetségi kapitányaként zárta. Az 1995. évi Copán az együttes a csoportból továbbjutott, a negyeddöntőben azonban 11-es rúgásokkal alulmaradt Kolumbiával szemben.
Baróti Lajos abban az időszakban – 1971–72-ben – volt Peru szakvezetője, amikor nem rendeztek Copát, így a magyar válogatottal négy világbajnokságot is megjárt mester életéből ez az élmény kimaradt.
Talán meglepő, de magyarként nem Orth, Plattkó vagy Kubala érte el a legjobb eredményt a Copán, hanem Garay Miksa. A külföldi annalesekben az 1941. évi tornán bronzérmes chilei válogatott kapitányát Maximo Godoyként rögzítik, ám a senor nem más, mint Garay Miksa, az MTK korábbi játékosa. Akkoriban a magyarok formálták Chile labdarúgását. Garayt Plattkó, Plattkót pedig Orth váltotta a kispadon. 1957-ben bizonyos Pákozdi László is betöltötte eme tisztséget, de a Copán nem ő dirigálta az Andok országának válogatottját.
Ma már Dél-Amerikába nemhogy tanítóként, még tanulóként sem hívják a magyarokat.
Marad a szurkolás, az előttünk álló három hétben ez sem hálátlan szerep.