A halál mindig ott van a hátizsákban

A felvidéki születésű Stibrányi Guszti egészen elképesztő Guinness-rekordot állított fel azzal, hogy kerékpárral Alaszkától Tűzföldig utazott. Ez az út 232 biciklizéssel töltött napon át tartott, s olykor hatalmas kihívás elé állította a világutazót, aki vallja: nem az életkor számít, csak az, hogy az ember fejben legyen rendben, hogy mindent jól csináljon és soha semmit ne adjon fel. Stibrányi Guszti története, a kerékpárral megtett 25 760 kilométer minden olyan embernek tanulságos lehet, aki azt gondolja, hogy a lehetetlennel nem érdemes megpróbálkozni.

Stibrányi Guszti, aki Alaszkától Tűzföldig kerekezett el Fotó: Ladóczki Balázs

– Nem félt?
– Inkább izgalomnak mondanám az érzést, amely minden ilyen út előtt benne van az emberben. Persze ott van a félelem is. Azt szoktam mondani, hogy a halál is mindig ott van a hátizsákban, viszi magával az ember. De nem jó a sorsot túlságosan kisérteni. Azaz nem szabad mindenáron hajszolni a célt, tudni kell az embernek nemet mondani és visszafordulni, ha úgy adódik. Utazásaim egyik fontos jelszava: „Minden utazásnak a biztonságos hazatérés a legfőbb értelme.”

– Fel tudja idézni 2022. június 11. estéjét? 
– Egy nappal voltam az indulás előtt. Alaszkában egyedül ültem egy panzióban. Az egész úton végig egyedül mentem, nem voltak segítőim, sem szponzoraim. Nem akartam elkötelezni magam. Mi volt ennek az oka? Az, hogy szabad emberként érzem magam a legjobban. Ezt előre eldöntöttem, de reálisan néztem a helyzetet, soha nem mondtam magamnak, hogy mindenképpen célba kell érni. A legnagyobb veszély az volt, hogy az itthon hagyott feleségem olyan állapotba kerülhet, ami miatt haza kell jönnöm. 

Stibrányi Guszti útközben – Alaszkától Tűzföldig  Fotó: Stibrányi Guszti

De ugyanezt éreztem magammal kapcsolatban, hiszen nem lehetett tudni, hogy bírni fogja-e a fizikumom, vagy egy figyelmetlen kamionsofőr nem tol-e ki a bicajjal az út szélére, esetleg útonállók nem fosztanak-e ki valahol. Szerencsére egyik sem következett be. 

Arra büszke vagyok, hogy teljesen egyedül mentem végig az úton, a célban, azaz Ushuaia-ban sem várt senki.

A pontos tervezés azt igényelte, hogy az általam előre megtervezett menetrendet mindenképpen tartanom kellett. Már csak az időjárási körülmények miatt is. 211 bicikliző napot tűztem ki, 70 pihenő nappal megspékelve. Amikor Argentína legdélibb pontján átgurultam a képzeletbeli célvonalon, majdnem épp ennyi idő telt el. 

– Miért kellett ennyire ragaszkodnia az előre megírt tervhez?
– Egyrészt a családommal nem tehettem meg azt, hogy hosszabb ideig maradok. Ami még ennél is lényegesebb, hogy az utat nyárból nyárba kerekezve kellett megtennem. Azaz az alaszkai nyárból indulva kellett megérkeznem a pampák, azaz a déli félteke már őszi napjaiba. Az itthoni felkészülés alatt háromezer kilométert mentem a bringával. Csak így tudtam felkészíteni magam és a kerékpárt is egy ilyen nagy útra.

– Úszók szoktak arról mesélni, hogy miközben faltól falig tréningeznek, a monotonitást versmondással, énekléssel oldják fel. Hogyan tudta legyőzni a 285 napos, folyamatos egyedüllétet? 
– Nem volt ezzel nagy gondom, mert bírom az egyedüllétet, miközben mindig forog valami a fejemben. Ez az út olyan volt, hogy szinte minden másodpercben történt valami. Persze voltak nehezebb szakaszok, olyankor a zene kicsit segített rajtam. Betettem a fülhallgatót, aztán szólt a muzsika. 

– Mekkora volt a veszélyérzete? Az út során készített kisfilmjében simán odafüttyent a feketemedvének Kanadában. 
– Alaszkában és Yukonban rengeteg volt a medve. Kezdetben óvatos voltam, de aztán rájöttem, hogy a medvék jobban féltek tőlem, mint én tőlük. Megfigyeltem, hogy ezek az állatok az országút melletti növényzetet legelték a legszívesebben. Miért? Talán mert a téli sózás során a só oda csapódik ki, majd, amikor eljön a tavasz, a medvék nekiállnak ezt a sós füvet legelészni. A medvék mellett az óriási bölények is ezt kedvelik a legjobban. Az első találkozásom a medvével izgalmas volt, a sokadik már kevésbé.

– Volt-e ennek a túrának olyan napja, órája, perce, amire – utólag visszatekintve – azt mondja, hogy ezt azért nem kellett volna?
– Nem volt ilyen, inkább csak olyan részekre emlékszem, amely extrém erőfeszítéseket igényelt. Chilében akadt egy olyan szakasz, ahol 150 kilométert kellett megtennem az argentin határig. Az út cikcakkban ment, hol nyugatnak, hol délnek, hol keletnek. Az első nyolc kilométeren olyan viharos ellenszél keletkezett, hogy ezen a 8000 méteren a kerékpár akkumulátorainak kapacitása szépen elfogyott, 38 százalékot vesztettem ezen a 8000 méteren. Ilyen helyzetekben kellett nagyon odafigyelni, kalkulálni a kerékpár és a saját energiakapacitásommal is.

– Mennyiben más ember jött haza Dél-Amerikából ahhoz a Stibrányi Gusztihoz képest, aki elindult Alaszkába?
– Alázatosabb lettem, ez egészen biztos. Belemerítettem az élet kanalát a legaljába. Ez az út – mind szellemi, mind mentális, mind fizikai értelemben – óriási kihívás volt a számomra. 

De a lényeg, hogy végig tudtam csinálni.

Tudja, sokan megpróbálják, sokan másképp csinálják. Vannak, akik megszakítják az utat, mások lestoppolnak egy pickupot, feldobják rá a bicajt, aztán így mennek pár száz kilométert. Én nem ezt az utat választottam, de nem tartom csalóknak azokat sem, akik így mennek.

Stibrányi Guszti előtt nincs akadály Fotó: Ladóczki Balázs

Ez ugyanis egy életstílus és nem csalás. Az indulás pillanatában én sem tudtam megmondani, hogy szükségem lesz-e külső segítségre. Már Dél-Amerikában tapostam a pedált, amikor értesültem arról a 80 éves kanadai e-bicajosról, Robert Fletcherről, akivel szinte egy időben indultunk el Alaszkából. Valahol az úton megelőztem, s elhagytam. Robert úgy vágott neki az útnak, hogy Guinness-rekordot akar csinálni, de ő csak Panamavárosig ment. Akkor nem foglalkoztam az esetleges Guinness-rekorddal. Csak később, amikor már majdnem célba értem jutott mindez eszembe, akkor fogalmazódott meg bennem a Guinness-rekord gondolata. 

– Sikerült a Guinness-rekord felállítása?
– Igen, de ennek is olyan története van, ami szinte hihetetlen. Kis túlzással, nagyobb erőfeszítés volt a rekord hitelesítése, mint az út megtétele. 26 hónapig ment a levelezés a Guinnesszel. 

A bizonyítás. A dokumentáció. Mindenbe belekötöttek.

Végül annak köszönhettem a rekord elismerését, hogy szinte tökéletesen dokumentáltam az utat. Így sem volt azonban egyszerű. Igazolásokat, számlákat követeltek. Az előnyomtatott íveket kellett kitölteni – nekem ezt utólag kellett beszerezni, kiküldeni oda, ahol áthaladtam a bicajjal, s abban reménykedni, hogy vissza is kapom az aláírt papírokat. 

A Guinness-rekord  Fotó: Stibrányi Guszti

A kerékpárom számítógépes rendszere is sokat segített. Innen kellett kiszedni a GPS-file-okat, de ezt sem fogadták el. Azt mondták, legyen minden napról 10 perc filmem. Elküldtem nekik 780 file-t, ami 140 gigabyte terjedelmű volt. 67 oda-vissza levelezés ment, mire elismerték a rekordot. A Guinness egyik fontos feltétele volt az is, hogy 14 napnál nem lehet hosszabb az útmegszakítás. Ez sem volt számomra probléma, mivel sehol sem álltam tovább hat napnál.

– Mit gondol az út megtétele után az emberekről?
– Két csoportra osztom őket. Vannak a nagyvárosi emberek, s vannak, akik kint élnek vidéken. A vidékiek kedvesek, nyitottak, készségesek – ezt az út során az összes országban tapasztaltam. A városlakókkal kicsit más tapasztalataim voltak. De velük sem volt nagy bajom. Ha egy kisvárosban megálltam, a férfiak körbevettek, s néztek. Nem is engem, hanem a kerékpáromat. Az volt az első kérdésük, hogy mit kóstált ez a kerékpár? 

Szinte beléjük láttam, ahogy forgott a fejükben a gondolat: ha ezt most ellopnák, mennyiért értékesíthetnék a feketepiacon?

Ez Közép-Amerikában és Dél-Amerikában volt jellemző. Az volt a szerencsém, hogy a világnak ebben a térségében nem divat az elektromos bringa, szóval nem nagyon tudtak volna vele mit kezdeni. 

– Négy zászló lobogott a bringa hátulján. Miért?
– A magyar és szlovák zászlót nem kell magyarázzam. Magyar ember vagyok, miközben szlovák hegymászó, szlovák barlangász és szlovák bringás. Szlovákia a szülőhazám, az a közösség nevelt engem olyanná, amilyen vagyok. A szívemben két főváros van: Prága és Budapest. Prágában él a lányom, Budapestet imádom. Ezenfelül ott volt az aktuális ország zászlója, azaz annak a nemzetnek a lobogója, ahol éppen tekertem, valamint egy negyedik is, amelyre a mottómat írtam fel: „Life off pedal is complicated.” (Mihelyst leszállsz a bicajról, kezdődnek a komplikációk.) Ezeknek a zászlóknak az volt a fő céljuk, hogy a kamionosok mindenképp messziről lássanak, s nehogy elüssenek. 

– Az útjáról nemcsak film, hanem könyv is készült. Ráadásul két nyelven, hiszen megjelent Szlovákiában és Magyarországon is a Guszti amerikai álma című mű. Miért tartotta mindezt fontosnak? Mit szeretett volna üzenni az embereknek?
– Azt, hogy az életkor csak egy szám. Az ember mindig képes olyan teljesítményekre, amelyről maga sem gondolná, hogy megvalósítható. Egy ilyen úton tényleg minden az ember fejében dől el. 

Stibrányi Guszti könyve Fotó: Ladóczki Balázs

A szlovák kiadás nagy sikert aratott, a magyar könyvet azonban nehezen vették meg eddig az emberek. Pedig aki kézbe veszi ezt a művet, szinte személyesen átélheti a 285 napos csodát.

– Az út során egyszer sem bánta meg, hogy belevágott?
– Nem, soha. Még Peruban sem, pedig amikor ott kerekeztem, az országban éppen polgárháború dúlt. Akadtak olyan szakaszok, ahol úttorlaszokat, barikádokat kellett kerülgetnem. A fegyveres emberek ott ültek, rágták a kokaleveleket, ittak, részegeskedtek. Az italos üvegeket az útra szórták, tele lett minden üvegszilánkkal. Ott elkapott a rossz érzés, de ezt is túléltem. Vallom: nem az a kihívás, amikor tudom, hogy mit hoz a holnap, hanem az, amikor minden teljesen bizonytalan. Nem vagyok nagy komfortigényű ember. Ha az lennék, nem tudtam volna ezt az utat megtenni.

– Milyen céljai vannak még az életben?
– Nagyon már nem ugrálhatok. A feleségem már ötven évvel ezelőtt arra kért, hogy álljak meg, amint látható, kevés sikerrel tette ezt. Félt engem, s őt nem az adrenalin mozgatja. Fantasztikus élettárs és családanya. Amikor hazaértem, sokáig tartott a kiengesztelés. De aztán csak sikerült. 

Viszont ígéretet tettem neki, hogy innentől kezdve kicsit visszafogom magam.

Pedig a fejemben ott van még egy nagy terv. Elmenni innen először Lengyelországon át a Baltikumba, onnan Oroszországon át egészen Kamcsatkába, ott délnek fordulnék, jöhetne Észak-Korea. Majd Kína, Mongólia, Közel-Kelet, Törökország és onnan haza. Ezt végig tudnám csinálni, de nem megyek, mert a feleségem ebbe már belehalna, ezért nem fogok elindulni.

– Az átlagember, aki ezt a beszélgetést elolvassa, úgyis azt mondja, hogy nincs annyi szabadság, amely lehetővé teszi, hogy egy ilyen utat megtegyen. Nekik mit üzenne?
– Azt, hogy nincs lehetetlen. Mindent mi döntünk el. Hogy mi a fontos. A munka? Az élet? A szabadság? Mindegy, hogy mit csinálunk, az a lényeg, hogy jól csináljuk, s akkor minden működni fog. Engem az egész életemben ez a mottó vezetett. 

– Van olyan napja, hogy nem csinál semmit?
– Akad. Ilyenkor olvasok, de nyughatatlan emberként inkább az internetet böngészem, jár a fejem, mennék már. Elégedett vagyok a sorsommal, nem cserélnék senkivel. Azzal együtt, hogy az életstílusom egészen más, mint az átlagnak. Minden reggel tornával kezdem a napot, fél órát mozgok. Fél liter meleg vizet, pár kanál citromlével – ezt iszom reggelente. A hét egy napján egyáltalán nem eszem semmit, ilyenkor csak folyadékot fogyasztok. Így mondhatom el magamról, hogy hetven felett is majdnem tökéletes fizikai állapotban vagyok. Ezzel együtt sem tartom magam kivételes embernek. Az élet engem is csaknem megtört, amikor az egyik gyermekünket közúti balesetben elveszítettük. Ezt a rettenetet is túl kellett élni. Istent hívő, az Úrt tisztelő sikeres embernek tartom magam. És sikeres az őrangyalom is. Elmondhatom, hogy az életemben mindig is nagy szerencsém volt.