Erőt, erőt!

A választók kegyeiért folyó küzdelem színteréül szolgáló képzeletbeli szorító egyik oldalán a magyar miniszterelnök fogadta kedden az Európai Unió vezetőinek sűrű és lelkes gratulációit az Európai Parlament strasbourgi üléstermében, amikor a féléves magyar uniós elnökséget értékelte. A politikai szorító másik oldalán, tőle 1100 kilométer távolságban, egy lopott villa lefüggönyözött szobájának hűs magányában egy volt magyar miniszterelnök hegyezte blogját. Talán éppen Mesterházy Attilára, pártja vezetőjére, azt vitatva, hogy érvényes-e az MSZP néhány ezer tagjának – az érintetteken kívül hazai tájainkon legalább ötszáz médiahívét érdeklő témákban leadott – szavazata. Tabajdi Csaba jelenlegi szocialista európai parlamenti képviselő, a kádári idők volt moszkvai diplomatája, valamint Kovács László volt uniós biztos, MSZP-s országgyűlési képviselő, szintén a jogelőd MSZMP egypárti korszakának prominens külpolitikusa szerint kettejük közül Orbán Viktor az, aki nemzetközileg elszigetelt. Ha ez így van, Gyurcsány Ferencnek és pártjának további évtizedeket kívánunk hasonló nemzetközi pezsgésben, a jobboldalnak pedig a jelenlegi nemzetközi elszigeteltséget, mindezt kínai miniszterelnöki találkozókkal téve még sivárabbá.
Hogy a 20 éve heti rendszerességgel az emberek problémái felé fordulást ígérő szocialisták krónikus, önpusztító valóságértelmezésével baj van, az mára közismert. Ennél azonban jóval érdekesebb, amit – a világlapok közül elsőként és eddig egyedül – az amerikai Wall Street Journal írt Orbán Viktorról, illetőleg a magyar uniós elnökség és az Európai Bizottság közötti viszony dinamikájáról. Aki ezt a lapot Orbán-barátként intézné el, annak akár háromszáz forintos vizitdíj árán is érdemes lélekgyógyászát felkeresnie. Az imperialista tőke legagresszívabb képviselője – hogy felidézzük a közszolgálattól most búcsúzó nem egy újságíró egykor kedves terminológiáját – elemzésének végén levont következtetése szerint idéz egy bizottsági „mély torkot”, az Európai Bizottság megtanulta a magyar leckét, és így radikálisan jobb lett a viszony Brüsszel és Budapest között. Aki e mondat súlyát nem kellően értékeli, annak mankóként: nem Orbán Viktor és a magyar kormány tanulta meg, hogy miként igazodjon Brüsszelhez, hanem megfordítva. Akinek ez nem az emancipáció diadala, az balliberális elemző.
Aki az elmúlt fél évben a nyugati lapoknak az unió és térségünk témájában írt cikkei tartalomelemzését elvégezte, meghökkentő dolgot fedezett fel. A magyar elnökség indulásakor Magyarország és térségünk leggyakrabban „Kelet-Európaként” szerepelt. A szlovén és a cseh elnöki periódusok után is. Mára e lapokban azonban már mind Magyarország, mind a régió szinte csak „Közép-Európa”. Ezt nevezzük tudat alatti elismerésnek. Lehántva a finomságokat: az elmúlt fél évben az autonóm viselkedés, a tagállami érdekeknek eddig csak a nyugati országoktól látott keménységű védelmezése busásan kifizetődött.
Az erő és az európai emancipáltság végre divattá vált „Kelet-Európában” Varsótól Szófiáig. Éppen mostanában jelentette ki Iveta Radicová, Szlovákia jobboldali-kereszténydemokrata miniszterelnöke: Szlovákia célja, hogy a térség Szingapúrjává váljon. Pozsony tigris státusát tehát oroszlánra – a városállam jelképe – cseréli. Vagyis pontosan azt teszi, amit a Horn-korszak beköszöntével megszüntetett Pesti Hírlap ajánlott 18 évvel ezelőtt hazánknak a keleti nyitás és szédítő fejlődés útjaként. Hogy az MSZP az általa oly buzgalommal aláásni igyekezett magyar elnökség fél évét a félelmében ordító egér évadjaként támadja, szintén a helyes út burkolt elismerésének tekinthető.