Ugye emlékszünk még Butch Coolidge-ra? Marcellus Wallace, a környék nagymenő gengsztere ráveszi az öregedő bokszolót, hogy egy csinos összeg fejében feküdjön le ellenfelének, leginkább azért, mert a bandavezér Butch vereségére fogadott. A vén öklözőt azonban más fából faragták: elteszi a kenőpénzt, majd hatalmas összegben önmagára fogad, és úgy kiüti ellenfelét, hogy az bele is hal… Jó kis történet, akár igaz is lehetne, de olvasóink moziba járó szegmense már tudja, hogy Butch igazi neve Bruce Willis, és a sztorit a Ponyvaregényből kölcsönöztük.
Lám, a bunda, a „match fixing” a filmművészet óriásait – így Quentin Tarantinót – is megihlette.
Az egész Európán – Törökországtól Magyarországig – végigsöprő letartóztatási hullám a bundának a legocsmányabb válfaját, a fogadási csalást művelő urakat rakta hűvösre, s hogy nem csupán apró halacskák akadnak fenn a hálón – mint mifelénk –, arra elég példaként citálni Aziz Yildirimet, a Fenerbahce dúsgazdag tulajdonosát, Törökország legtehetősebb emberét.
Ha már Yildirimnél, a török futballnál s a honi tippmixmaffia fejénél, K. Z.-nél tartunk, nem árt leszögezni: nem labdarúgás-specifikus bűnözési fajtáról beszélünk. Meccseket manipulálni – értelemszerűen – sokkal egyszerűbb az egyéni sportágakban, hiszen ott elég egyetlen embert megkenni.
Itt van például a profi boksz. Ezen belül is a történelem egyik leghírhedtebb mérkőzése, az 1965-ös második Cassius Clay– Sonny Liston meccs. Máig tartja magát az összeesküvés-elmélet, mely szerint Liston lefeküdt Claynek. Ami tény: alig két perc telt el a mérkőzésből, amikor Clay – a későbbi Muhammad Ali – egy látszólag gyengécske jobbegyenessel eltalálta Liston fejét, aki a padlóra zuhant, majd tizenhárom másodpercig próbált felkelni onnan. A bíró – Jersey Joe Walcott korábbi világbajnok – végül befejezettnek nyilvánította a meccset.
A filmfelvételek felületes vizsgálata után hajlamosak vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy az ütés el sem érte Listont. Ha viszont jobban megnézzük a filmet, akkor látjuk, hogy megremeg az exbajnok feje, tehát az ütés célba talált – más kérdés, hogy ilyen ütésektől nem szoktak lemenni.
A magyarázat alighanem ott van, hogy a bukmékerek 8:1 arányban esélyesebbnek tartották Listont, és nyolcszoros pénzt nyerhetett az, aki Alira fogadott. Liston szoros kapcsolatokat ápolt a Las Vegas-i alvilággal – úgy tűnik, a kép már össze is állt.
Maradjunk még mindig az egyéni sportoknál, mondjuk, a szumónál. 2010. május 19-én a következő SMS-üzenet jelent meg Kaszuganisiki – az egyik neves szumóbirkózó – mobiltelefonjának kijelzőjén: „Az elején csapj oda egy jó nagyot, aztán hagyd magad.” Az üzenetet másnapi ellenfele, Kijoszeumi küldte. „Értettem”, válaszolt Kaszuganisiki a japánoktól megszokott szűkszavúsággal. És másnap hagyta magát…
Ám az SMS eljutott a Majnicsi nevű újsághoz, amely publikálta az esetet, ezzel elindítva a lavinát. Kiderült, alig van tiszta meccs abban a kétezer éves sportágban, amely a tisztességen, a becsületen alapul, és amelynek művelői nem szimpla sportolók, hanem egy ősi tradíció ápolói. Az „üzletágat” azonban a jakuzák, a japán alvilág rettegett gengszterei tartják markukban.
A felháborodás akkora volt, hogy Japán nemzeti tévécsatornája, az NHK törölte műsorából az egyik nagy szumótornát, a szponzorok pedig sorra lépnek vissza a sportág – pontosabban a szumósztárok – támogatásától.
Az orosz teniszező, Nyikolaj Davigyenko történetét mindenki ismeri. 2007. augusztus 2-án a sopoti ATP tornán a világranglistán 87.-nek rangsorolt argentin Martin Vassallo Argüello volt az ellenfél. Davigyenko a papírformának megfelelően 6:2-re nyerte az első szettet, amikor a Betfair fogadóirodánál hétmillió dollárt tettek fel arra, hogy a meccset az esélytelen Vassallo nyeri. Minő véletlen, hogy – mint utóbb kiderült – az extrém méretű fogadást Oroszországban kötötték. És mit tesz isten? A kopasz orosz 6:3-ra elbukta a második játszmát, majd a harmadikban Vassallo 2:1-es vezetésénél lábsérülésre hivatkozva feladta a meccset. A csalás annyira nyilvánvaló volt, hogy a Betfair – az ATP-vel történt konzultációt követően – a fogadási iparág történetében először úgy döntött, nem fizeti ki a nyereményeket, s mindenkinek visszaadja a befizetett tétjét. És Davigyenko? Egy évig tartó vizsgálat után – bizonyíték hiányában – tisztázták a vádak alól.
Persze minket, magyarokat elsősorban az érdekel, mennyire ágyazódott be futballunkba a fogadási csalás. Mielőtt bárki is illúziókat kergetne, sietek leszögezni: nagyon mélyen.
Amikor az anyagot gyűjtöttem ehhez az íráshoz, elbeszélgettem egy nagy múltú magyar élvonalbeli klub edzőjével. Megkérdeztem: volt-e már olyan eset, hogy azért utasított vissza egy csapatához ajánlott játékost, mert tudta az illetőről, hogy rendszeresen bundázik?
„Volt, persze hogy volt. Nem is egyszer” – mondta kis szünet után a tréner. Hoszszabb szünet következett, és új mondatba fogott. „De akadt ennél cifrább esetem is. Egyszer – még az előző csapatom edzője voltam –, amikor egy csatárt ajánlottak nekem, elhatároztam, tesztelem egy előkészületi meccsen, aztán majd meglátjuk. Nos, a fickó szenzációsan játszott, s bár végig kullancsként a nyakán lógott a védője, két gólt rúgott. Persze hogy szerződtettem. Aztán a bajnokságban pocsékul futballozott, el kellett zavarnunk. Hónapokkal később tudtam meg, hogy neki és az előkészületi meccsen őt őrző védőnek ugyanaz az ember volt az ügynöke. A többit a fantáziájára bízom…” Még beszélgettünk egy darabig, aztán búcsúzóul csak ennyit mondott: „Nagyon szeretnék hinni abban, hogy élesben mennek a meccseink. Nem tudom, hogyan, de ki kell irtani a fogadási csalást. Mondom, fogalmam sincs, hogyan…”
Jóllehet már az antik olimpiákon is feljegyeztek fogadási csalásra utaló történeteket, azért mégiscsak minden tippmixbunda ősanyja az 1919-es botrány, amikor a Chicago White Sox baseballcsapata – pontosabban a csapat egy része – koszos nyolcvanezer dollárért eladta a World Seriest, a sportág profi-vb-döntőjét, és lefeküdt a Cincinnati Redsnek. A pénzt Arnold Rothstein, a korszak fogadási üzletágának császára adta a White Sox nyolc – súlyosan alulfizetett – játékosának, akiknek a White Sox zsugori tulajdonosa, Charles Comiskey mindössze 6000 dollárt fizetett.
Fejenként és évente – ez a hatezer dollár már kilenc évtizeddel ezelőtt sem volt nagy pénz. (Témánál vagyunk: sok szakértő a kelet-európai – ezen belül a magyar – futballt megmételyező fogadási csalások elburjánzását azért gondolja lehetségesnek, mert méltatlanul keveset keresnek a profi labdarúgók. Azért ezzel a vélekedéssel vitába szállnánk…) Nos, a White Sox annak rendje s módja szerint leadta a döntőt, Rothstein pedig a befektetett pénze ötszörösét, négyszázezer dollárt kaszált.
Epilógus: a bunda kipattant, bírósági ügy lett belőle, de az esküdtszék két évvel később, 1921-ben mind a nyolc White Sox-játékost, valamint Rothsteint és cinkosait is felmentette. A liga azonban nem kegyelmezett, a nyolc bundázó egyike sem ütött többé labdába profi baseballmeccsen.
Végül egy ugyancsak nagy port felverő ügy a közelmúltból. Főszereplője Tim Donaghy, a kétezres évek egyik legmenőbb NBA-játékvezetője. Donaghyt 2008. július 29-én 15 hónapos börtönbüntetésre ítélték profi kosárlabdameccsek manipulálásáért. Mert úgy vezette a mérkőzéseket, hogy azok az ő szája íze szerint alakuljanak – mindig az a csapat győzött, amelyre ő vagy a strómanja fogadott… Szabadulása után Donaghy publikálni akarta a börtönben megírt könyvét „Fújom a sípot” címmel. A könyvben az exjátékvezető kiborította volna a bilit, magával rántva mindenkit – beleértve David J. Sternt, a liga nagyfőnökét –, így hát kevéssé meglepő, hogy egy nappal a tervezett megjelenés előtt a kiadó visszalépett. Arra hivatkozva, hogy nem hajlandó vállalni a borítékolható pereket.
Így Donaghy kénytelen volt egyedül elvinni a balhét – de a jelek és remények szerint a fogadási csalások és csalók üldözői a jövőben már nem érik be magányos elkövetőkkel.
origo.hu
Varga Judit nagy bejelentést tett: „Egy hosszú út első mérföldkövéhez érkeztem”
