A francia demokrácia amerikai szemmel

Eleni Tsakopoulos Kounalakis, az Egyesült Államok budapesti nagykövete Kölcsönös értékalapú szövetség címmel cikket adott közre a Magyar Nemzet augusztus 3-i számában, amiről Lovas István később azt írta, hogy a magyar kormányt demokráciára oktatja, közvetlen és durva módon beavatkozik a magyar belügyekbe. (El a kezekkel Magyarországtól!, MN, augusztus 5.) A nagykövet asszony írását önmagában nem tartom „közvetlen és durva” beavatkozásnak. Éppen ellenkezőleg. A szerző nagyon is kifinomultan dolgozott: idézett Orbán Viktortól és a Fidesz más tagjaitól, és bíráló megjegyzéseit számtalan dicséret közé helyezte el. Lovas Istvánnal azonban egyetértek abban, hogy a Budapestre akkreditált amerikai diplomatáknak az elmúlt 21 évben folytatott gyakorlata alapján a cikk igenis értékelhető a „beavatkozás” fogalmával.
A diplomáciai érintkezés különböző csatornáin keresztül Eleni Tsakopoulos Kounalakis nem nyilvánosan ki tudja fejezni, és bizonyára ki is fejezte kritikus álláspontját a kormányzat képviselőinek – a diplomáciai érintkezés funkciójának és természetének megfelelően. Ahogy ezt teszik más országokban más diplomaták is, például az Egyesült Államokkal szintén baráti kapcsolatot ápoló országok Washingtonba akkreditált nagykövetei.
A nagykövet asszony azt írja, amivel egyet tudok érteni, hogy „elengedhetetlen, hogy mindenkor teljes körű és nyílt párbeszédet folytathassunk egymással”, ám mindig kérdés, hogy – idézve Magyarországot illető szavait – „barátok, partnerek és szövetségesek” tiszteletben tartják-e egymás szuverenitását, és beavatkoznak-e egymás belügyeibe.
Eleni Tsakopoulos Kounalakis írásának több eleme éppen szofisztikált jellege miatt kelti a „beavatkozás” gyanúját. A nagykövet például azt írja a sarkalatos törvényekkel és a „szabad és igazságos” választásokkal kapcsolatban, hogy „nem szabad, hogy a rendszer örökre egyik vagy másik pártnak kedvezzen”.
Mi alapján gondolja az amerikai nagykövet, hogy az új alkotmányos rend „örökre” valamelyik pártnak (sejtetése szerint a Fidesznek) kedvezne? Biztos és ellenőrzött információi lennének egy ilyen intézményes alternatíva tervezetéről?
Sajnos azt kell feltételeznünk, hogy a nagykövet minden dicsérete és elismerése mellett osztja a nem egyszerűen csak ellenzéki, hanem a radikálisan ellenzéki kritikákat, melyek szerint olyan választási törvény készül, amely örökre bebetonozná a Fideszt a hatalomba. Jelenleg azonban a kérdés igazából az, hogy az ellenzéki pártok tudnak-e elfogadható politikai alternatívát kínálni a magyar társdalomnak. Ha igen, akkor a megváltoztatott rendszer keretein belül is legyőzhetik a Fidesz– KDNP-t. Közvetve ezt bizonyítja az MSZP és az SZDSZ bukása is. Ha minden úgy igaz, ahogy azt az ellenzék állítja, akkor – alkotmányos változtatások ide vagy oda – már most borítékolni lehet a Fidesz–KDNP katasztrofális választási vereségét. Csakhogy az ellenzéki pártok a legbrutálisabb külső és belső kritikák ellenére még mindig nem jelentenek kellő közpolitikai alternatívát a szavazók számára, miközben az ellenzéki stratégiák arra futnak ki, érthetően, hogy a következő választáson le kell győzniük Orbán Viktorékat. Mintha Eleni Tsakopoulos Kounalakis alapvető dolgokat nem akarna érzékelni. Az amerikai diplomácia számára talán legrokonszenvesebb LMP már nem csupán a kormány vélt vagy valós változtatási szándéka ellen lép fel, hanem a nagykövet által hangoztatott „igazságosságot” hangoztatva a 2010-es választás szabályaitól akar eltérni: az 5 százalékos választási küszöböt 3 százalékra csökkenteni, és eltörölni az ajánlószelvényeket.
Mi erről az amerikai nagykövet véleménye? És mi a véleménye arról a képzeletbeli helyzetről, hogy Amerikában Obama elnök és a demokraták, Magyarországon pedig az LMP megnyeri a következő választást, Schiffer András váltja Orbán Viktort, és a Schiffer-kormány washingtoni nagykövete, mondjuk Bauer Tamás, kritikus cikket helyez el a New York Timesban vagy a Washington Postban arról, hogy az amerikai politikai és választási rendszer mennyire igazságtalan, mert a rendszer csak a republikánusok és a demokraták két nagy pártjának kedvez, és a két párt a pártfinanszírozás és az érdekérvényesítés okán a nagytőke és általában a gazdagok támogatásától függ. Kétpártrendszer! – írná Bauer, és kioktatná az amerikaiakat az igazi pluralizmusról és a valódi többpártrendszerről, emlékeztetve őket arra, hogy Magyarországra is leselkedett annak veszélye, hogy a rendszerváltó többpárti demokráciánk kétpártrendszerre (MDF + SZDSZ, MSZP + SZDSZ) torzul, és volt párt, az SZDSZ, amelynek elitjében sokan éveken át nyíltan kampányoltak az angolszász kétpártrendszer bevezetése mellett mindaddig, amíg esélyét látták annak, hogy pártjuk az MDF vagy az MSZP váltópártja legyen. Egy Magyarországon szolgáló nagykövetnek ismernie kell a magyar történelmet és – ezért – csínján kell bánnia a szavakkal. Az Eleni Tsakopoulos Kounalakis által is kárhoztatott kommunista diktatúra jól ismert módon kedvezett „örökre” a kommunista pártnak, de a két világháború között is úgy tudott „örökre” hatalmon maradni az Egységes Párt, hogy azok a parlamenti képviselők, akiket nyíltan, s nem titkosan választottak meg, többségben voltak, és a rendszer minden törvénytelen eszközt bevetett, hogy „örökre” az Egységes Párt jelöltjei nyerjenek a „nyílt” kerületekben. Én nem állítom, mert nem állíthatom, hogy a Fidesz nem alkalmaz ilyen intézményes hatalmi garanciákat, csak azt mondom, hogy a legradikálisabb ellenzéki körökben ezzel vádolják Orbán Viktort, de már 1998 óta, és az amerikai nagykövet frazeológiája arra enged következtetni, hogy osztja a radikális ellenzéki vádakat.
A magyar történelem fényében fel kell vetnem egy az amerikai diplomácia számára kényes kérdést. Közvélemény-kutatások alapján nem zárható ki a Jobbik rendkívüli megerősödése, és az, hogy a Fidesszel szemben a legerősebb alternatívává váljon. Gyanítom, hogy az amerikai kormányzat nem ragaszkodna a „fékek és egyensúlyok” Eleni Tsakopoulos Kounalakis által hangoztatott rendszeréhez, ha az lehetővé tenné az Amerika-ellenes szélsőjobboldal (neonácik?) hatalomra kerülését. Mint azt az amerikai nagykövet bizonyára tudja, Horthy Miklós kormányzósága alatt a felsőház és a kormányzó jogkörét azért terjesztették ki a parlament rovására, mert tartottak attól, hogy a titkos választójog bevezetésével az Országgyűlésben a radikálisok és szélsőségesek nyernek teret. Az akkori gyakorlati politikai problémák ismerete nélkül ezt lehetne általában „a” parlamenttel szembeni fékek antiparlamentáris kiépítésének tekinteni, de az politikai és történelmi csőlátásról árulkodna. Nemzetközileg ismertebb példával szolgálhat az amerikai diplomáciának Franciaország, ahol 1958-ban az úgynevezett negyedik köztársaság összeomlott, és Charles de Gaulle megteremtette a ma is létező ötödik köztársaságot. Eleni Tsakopoulos Kounalakis nyilván tudja, mert tudnia kell, hogy De Gaulle fittyet hányt a fékek és egyensúlyok addigi rendszerére, lényegében felszámolta a parlamentarizmust és bevezette a félelnöki rendszert, ami miatt akkortájt sokáig személyi uralommal és diktatúrával, no meg fasizmussal vádolták. Mi történt Franciaországban? Megszüntették a demokráciát? Felszámolták a fékeket és az egyensúlyokat? Nem. A fékek és egyensúlyok új rendszerét építették ki, amely ráadásul az amerikai elnöki rendszer felé mozdította el a francia állami és politikai berendezkedést. Az új rendszert, amely éppúgy demokratikus volt, mint a korábbi, végül elfogadták azok is, akik ellenezték mind a bevezetését, mind De Gaulle vezető szerepét. Köztük a francia szocialisták, és személy szerint Francois Mitterrand, akit a „gaullista diktatúra” első baloldali elnökévé választottak 1981-ben.
Mi Eleni Tsakopoulos Kounalakis véleménye a francia ötödik köztársaságról, annak bevezetéséről és jellegéről? És mit tud nekünk mondani arról, hogy az Egyesült Államok párizsi nagykövete 1958 előtt és után megfogalmazott-e kritikákat és aggodalmakat a francia sajtóban De Gaulle rendszert változtató elképzeléseiről? A mindenkor teljes körű és nyílt párbeszéd jegyében…

A szerző politológus