A reménytelenség libikókája, avagy új politikát, társadalmi kiegyezést!

Hazánk több mint két évtizeddel a rendszerváltás után nagyon nagy bajban van. Társadalmunk képe piramishoz hasonlít. Felül a boldog kevesek, alul a tengődők sokasága, a végzetes mélyszegénységben élőktől kezdve a lecsúszástól nap mint nap rettegőkig. A rendszerváltás eddigi menete a középosztály elvékonyodásának, a nyomor megvastagodásának története.
Napi túlélésért vagy szinten tartásért küzd társadalmunk mintegy kétharmada. A politikai szabadság íze sokak szájában megsavanyodott, mert a biztonság, a kiszámíthatóság elvesztése tapad hozzá. Akinek nincs munkája, vagy aki nem tud a munkájából megélni, otthonát elveszíti, hiába szabad, az jól látható rabtartó nélkül is rabnak érezheti magát. Egyéni és közösségi méltóság, életerős társadalom csak a szabadság és biztonság együttes talapzatán épülhet, ennek híján csupán torz, féloldalas, ingatag építmény keletkezhet.
Hazánk ma ilyen ingatag építmény.
Szorít az idő, szorít a világ, hogy végre szembenézzünk ezzel a ténnyel.
Tapasztalataink radikalizálódásba hajló, feszült apátiáról szólnak. Nem enyhít ezen, ha időnként leválthatjuk ezt vagy azt a politikai erőt. Az elmúlt esztendő arról árulkodik, bármekkora volt is a győzelem aránya, a kiábrándulási idő vészesen lerövidült. Csakhogy a társadalom számára az ellenzéknek sincs még hiteles alternatívája. Hiábavaló kormány és ellenzék, jobb- és baloldal buzgó egymásra mutogatása, kölcsönös gyűlölködése. Ebből nem lehet kiút. Az ország egyik fele nem gyűrheti időről időre maga alá a másikat.
Merőben más kezelést igényelnek a közügyek, mert ha így megy tovább, kiderül, hogy politikai váltógazdaságunk nem egyéb, mint a reménytelenség libikókája. A Szociális Unió ezt a valami mást ajánlja.
Új politikát!
Újfajta, hiteles politikát csak a veszélyeztetett társadalmi kétharmad érdekeinek képviseletére lehet építeni. A „boldog kevesek” is honfitársaink, de az ő érdekeiket eddig is foggal-körömmel védték a pártok, mindkét oldalon. A társadalmi kétharmadot persze nemcsak a Szociális Unió szólíthatja meg, de mi biztosan megszólítjuk, mert a társadalmi igazságosságról vallott felfogásunk erre ösztökél. Nem tűrhető tovább a társadalom szemmel látható, fokozódó szétesése. Ez nem csupán velejéig igazságtalan folyamat, de gyengíti gazdasági versenyképességünket is. Beteg társadalom nem működtethet egészséges gazdaságot, az egészséges gazdaság ára nem lehet a társadalom betegsége. Nálunk ma mindkettő beteg, ideje volna hát úgy politizálni, hogy a bajból az ország egésze kilábolhasson.
Először is pontosan kell értenünk nemzetközi környezetünket. Józan mérleget kell vonnunk arról, mit hozott számunkra és mit vett el tőlünk a globalizáció. Mi ebben a nemzetközi gazdasági struktúra, az egyenlőtlen mérce és erő szerepe, s mi a politikai osztály mulasztása, hibája, felelőssége. Olyan konkrét kérdéseket is fel kell tennünk, hogy vajon miért nincs akarat, energia az elmúlt két évtized privatizációs – hazai és külföldi (!) – szerződéseinek áttekintésére, a benne foglalt vállalások teljesítésének ellenőrzésére. Alapelvünk, hogy a nemzet és a globalizáció viszonyáról csak közhelyektől és elfogultságoktól mentesen érdemes és szabad gondolkodni, mert mindkettő realitás. Széthúzó politika gyenge nemzetet, gyenge társadalmat jelent. Sikeres gazdasági és politikai érdekérvényesítés nem létezik a nemzeti összefogás minimuma nélkül. A világ, s benne Európa ma bonyolult játéktér, amelyben belpolitikától homályos tekintettel lehetetlen eligazodni. A nemzetközi fórumokon mi közös ügyeinket tartjuk szem előtt.
Legalább ilyen fontos követelmény, hogy a politikai osztály idehaza ne csak a parlament, a pártirodák és a médiatér belterjes világát ismerje, hanem a hétköznapi valósággal is kerüljön közeli viszonyba. Okkal állapította meg a kiváló szociológus, Laki László: „szakadékszerű az eltérés a rendszerváltók víziói, ígéretei, tettei és a máig ténylegesen kialakított/kialakult társadalmi valóság között. […] a nyolcvankilences rendszerváltók nemzedéke hazánkban identitászavarral küzd, mert már maga sem tudja, hogy valójában ki is ő, és mit is akar – természetesen a hatalmon kívül.” A kérdésre adandó helyes válaszok nem osztályozhatóak egyszerűen a bal- vagy jobboldali szemléletmód és megközelítések szerint!
Mi tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mit akarunk. Új társadalmi-politikai alternatívát akarunk felmutatni, ahol kapaszkodót találhat a baloldali, a keresztény szocialista, vagy a modern konzervatív elvekkel, érzelmekkel élő ember. Olyan ügyeket és megoldásokat tartunk szem előtt, amelyek a társadalom nagyobb, segítségre szoruló fele számára fontosak.
Tudjuk, hogy a kárvallott társadalmi kétharmad nem homogén csoport. Közös ismérv csupán maga a kárvallottság. Vesztesnek lenni azonban sokféleképpen lehet. Vesztes a vidéki szegénység, vesztes a munkáját vesztett városi munkás, értelmiségi és alkalmazott. De vesztes a kis- és középvállalkozók döntő többsége is. Nem beszélve a tekintélyes hányadot kitevő kényszervállalkozókról. Más fáj a munkaerőpiacon hasztalan próbálkozó fiatalnak, megint más a munkája értékétől utólag megfosztott nyugdíjasnak. Senki nem mérte még fel például, hogy az érintett családokon kívül hányan és milyen módon szenvedik meg a devizahitelek miatti otthonvesztéseket. (Az úgynevezett mentőcsomag csak az érintettek töredékének nyújt némi esélyt.)
A Szociális Unió minden csoporthoz szolidárisan, s ami még fontosabb, helyzetük javulását célzó, korszerű szakpolitikai megoldásokkal közeledik. Mert a politika hitelét csak a szakmai minőség adhatja vissza. Mert a hatékony szakpolitikák menthetnek meg attól, hogy a halmozódó feszültségek a szélsőséges erőket motorizálják, hogy aztán az elszabaduló indulatok rajzolják újra a politikai térképet. Hisszük, hogy a társadalmi párbeszéden nyugvó, a politika számára távlatosan is vállalható rendszerkorrekció jelentheti a kilábalás első lépését.
Ez a felfogás határozza meg ellenzéki szerepünket. Kritizáljuk, ami támadandó, és rögtön csatoljuk kritikánkhoz pozitív javaslatunkat is. Így történt az alkotmányozás esetében is. A Szociális Unió alkotmánytervezetét szakmailag mindenki elismerte, politikailag pedig mindenki támadta, mert a napi politika logikája mindkét táborban ezt kívánta. Közben elsikkadt, hogy javaslatunk a szociális biztonságot, a jövő nemzedékekért érzett felelősséget és – a második kamara beiktatásával – a kiszámítható társadalmi párbeszédet tűzve zászlajára. Idő kérdése, hogy rádöbbenjenek, az egész ország számára készült.
Meggyőződésünk szerint akkor járunk el helyesen, ha a sarkalatos törvények megalkotása során is következetesen képviseljük alkotmánytervezetünk alapelveit. Lesznek olyan próbái is e folyamatnak, amikor nem csupán társadalmi, de – figyelmeztetve mutatok itt a választójogi törvényre, benne hazai nemzetiségekre, határon túli magyarságra egyaránt –, valódi nemzeti konszenzusra kell törekednünk. Semmiképp sem idézhetjük elő újra, hogy valakik 2004. december 5-i közhangulatot keltsék!
Vannak viszont axiómáink. Jogállamban elképzelhetetlen és elfogadhatatlan a pusztán pártpolitikai akaraton alapuló, egyoldalú és visszamenőleges hatályú jogalkotás, különösen, ha a hangoztatott „társadalmi igazságosság” jegyében intézkedései során éppen a legkevésbé „vétkes”, viszont leginkább érzékeny, veszteséget szenvedőkön csattan az ostor. Társadalmi kiegyezést!
Történelmi tanulságaink arra intenek, hogy a békés úton végbemenő nagy társadalmi változásokhoz mindenekelőtt a felül lévők áldozatvállalása, de legalábbis mértéktartása szükséges. Széchenyi Istvánt azért tartjuk a legnagyobb magyarnak, mert felismerte és gyakorolta ezt a bölcsességet. Tudta, merte és tette, mert a nemzet és a világ követelte. A felül lévők belátó méltányossága, arányos közteherviselése nélkül sosem volt és nem is lesz erőszak nélküli, igazságosabb viszonyokat, erősebb nemzetet eredményező társadalmi változás. Tarthatatlan, hogy a terhek nagyobbik részét a javak kiáltóan kisebbik hányadán osztozó társadalmi kétharmad viselje.
Ráadásul sokan érzik úgy, hogy a felül lévőket inkább csak pozíciójuk, s korántsem teljesítményük alapján nevezhetik elitnek. Pedig elitre minden nemzetnek szüksége van. Tehát nem lehetünk elitellenesek. Ehelyett a tiszteletre méltó kivételek számát kellene gyarapítani. Meggyőződésünk, hogy a kívánt folyamat elősegíthető. Persze nem a gazdagok jótékonysági rohamai, hanem a felül lévők és a társadalmi kétharmad kiegyezése szükséges. Új strukturális viszonyra, nemzeti kompromisszumra kell törekedni. Ebbe a folyamatba be kell vonni azt az értelmiséget is, amelynek tudása, akarása, javaslatai nélkül számtalan intézkedés, jogszabály vakvágányra fut. Közös a felelősség, hogy politikusok, értelmiség, civilek, érdekvédők és szakmai szerveződések felismerjék az együttműködés új minőségének szükségességét. A Szociális Unió ezt a sokszálú kiegyezést szándékolja.
Elhibázottnak tartjuk például az egykulcsos adót is, mivel az nem egyéb, mint az igazságos közteherviselés elvének gyakorlati megcsúfolása. Azaz Széchenyi István példájának zárójelbe tétele. (Miközben egyébként helyesen, újabb főteret neveznek el róla.)
Honfitársaim, nemzettársaim, értsük meg egymást! Hazánk nagyon nagy bajban van. Megújulás és kiegyezés nélkül nincs esélyünk. Ne higgyünk tovább az egymásra mutogatóknak, kik más szemében a szálkát is észreveszik, ám a saját gerendájukról megfeledkeznek. Érv ellen érvet szegezve, vitázva, de csak közösen tudjuk a hazát megmenteni, majd felemelni!

A szerző a Szociális Unió Párt elnöke