Mint aki húsz évig nyelvtanárként dolgozott, és oktatóként újabb húsz évig vett részt a nyelvtanárképzésben, érdeklődéssel olvastam a cikküket (Iskolai nyelvoktatás: a kevesebb több is lehet, mno.hu, augusztus 9.). Az oktatási államtitkárság nyelvoktatási stratégiáját nincs szerencsém ismerni, így csak a sajtó híreiből értesültem létezéséről. Olvasom, hogy van, aki azt szeretné, hogy minél korábban, minél több nyelvet tanítsunk, mások pedig amellett kardoskodnak, hogy csak egy nyelvet, de aztán azt alaposan. Ezek a felvetések mind nagyon ismerősek, már húsz évvel ezelőtt is lehetett ezekről olvasni. De a húsz év tényleg ennyire eredménytelen volt? S ha igen, miért? Hiába volt a tantervi reform, érettségireform, szabad tankönyvválasztás, hiába indultak az emelt óraszámú kurzusok? Egyszer már alaposan meg kellene nézniük a döntéshozóknak, mi is történt az elmúlt húsz évben a nyelvoktatás terén. Ez nem olyan nehéz, hisz több publikáció is született ebben a témában. (Csak kettőt emelek ki: Medgyes Péter: Aranykor. Nyelvoktatásunk két évtizede. 1989–2009. Nemzeti Tankönyvkiadó 2010 http: //www.ntk.hu/idegen_nyelv/tartalom/list/50277677, és magam is írtam egy összegzést: Az idegen nyelvek oktatása Magyarországon az ezredfordulón. JATEPress 2007 http: //www.flaccus.hu/Temakoronkent/TartalomReszletek.jsp? konyv=8181)
Ha valamit szeretnénk javítani a nyelvoktatás hatékonyságán, akkor most egy darabig békén kellene hagyni az iskolákat, óraszámokat, tanterveket, tankönyveket és a tanárképzés és -továbbképzés felé kéne fordulni. Ez a terület ugyanis a húsz évvel ezelőtti mennyiségi képzésre való áttérés óta sokat veszített a minőségből. Ma is vannak iskolák, ahol eredményesen tanítanak egy-egy idegen nyelvet, sokszor az óraszám sem különb, mint a többi iskolában. A tanárképzésbe jelentkező hallgatók nyelvtudása mögött nagyon eltérő minőségű és menynyiségű tanulás van: előfordul, hogy valaki 12 év nyelvtanulás után is még küszködik, míg mások négy év után kompetens nyelvhasználók lettek. Természetesen van különbség a diákok képességeiben is, de az eredmény alapvetően a tanárokon múlik. Rengeteg nyelvtanárt sikerült képezni az elmúlt húsz év alatt (beleértve az átképzett orosztanárokat is), de ezt nem követte a minőségbiztosítás, egy olyan pályát követő szakfelügyelet, ami rávilágít esetleges problémákra, tanácsot ad, továbbképzést javasol. Az egész továbbképzési rendszer sem arra épül, hogy miként lehetne a tanári munka hatékonyságát javítani, hanem arra, hogy hogyan lehet a legegyszerűbben megszerezni az előírt kreditpontokat. A képzés hiányosságait ismerő egyetemi képzőhelyek nem kínálnak szakmódszertani továbbképzéseket, mert a tudományterületek ezt nem preferálják. Így a továbbképzések jelentős részét magáncégek hirdetik és tartják meg. A tanári életpályamodellnek úgy kellene működni, hogy ne maradhasson a pályán például olyan nyelvtanár, aki az óráit alapvetően magyarul tartja, és nem a kommunikatív szemlélet uralkodik óráin. Csak ha sikerül a tanárképzést és továbbképzést rendbe rakni, akkor várhatjuk, hogy ott, ahol szükséges, javul nyelvoktatásunk színvonala és hatékonysága.
Dr. habil. Petneki Katalin
egyetemi docens (SZTE)
origo.hu
Nyílt nap a Nemzeti Színházban -képek
