Éhség és közmunka

A FAO Rómában tartott értekezletén az ENSZ-tagállamok képviselői nemrég úgy döntöttek, hogy hivatalosan is éhínségnek nyilvánítják azt az élelmezési válsághelyzetet, amely Kelet-Afrikát, elsősorban Szomáliát, Etiópiát és Kenyát sújtja, és a katasztrofális szárazság következtében állt elő. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy hasonló bejelentést csak 1992-ben tett a világszervezet. Jelenleg csak Szomáliában 3,7 millió ember vár sürgős segítségre, a két szomszédos országban pedig további nyolcmillióan.
Európában már századok óta megszűnt a természetes okok – például a szélsőséges időjárás – miatti éhínség. Ugyanakkor az emberi kultúra és civilizáció szégyenére mesterséges éhínségeket idéztek elő. Olyat, mint az 1932–33-ban pusztító ukrajnai holodomor, amely hatmilliónál is több áldozatot szedett. És alig egy évtizeddel később is pusztított az éhínség a zsidók között, a nácik által felállított gettókban, majd a koncentrációs táborokban, ami már a „végső megoldás” részét alkotta. 1945 óta azonban földrészünkön, így Magyarországon is, nem volt több éhínség. Békeidőben, ha egy vidéken rossz a termés, könnyen lehet oda élelmiszert szállítani, a piac pedig automatikusan kielégíti a feltámadt keresletet.
Éhínség ugyan régen nincs nálunk, de vajon eltűnt-e az éhség is? Ezt már sajnos nem állíthatjuk. Ismert tény, hogy például egyes rossz szociális helyzetben lévő gyermekek körében előfordul az éhezés. Nem véletlenül indították el a Minden gyerek lakjon jól! mozgalmat. Tény, hogy a hátrányos helyzetű tanulók közül jó néhány támolyog az éhségtől. A szülőknek nincs pénzük, hogy befizessék őket a napközis étkezésre, és mert reggeli nélkül indulnak útnak, nem tudnak figyelni az órákon. Arra is volt már példa, hogy a gyerekek az éhségtől elájultak, kiestek az iskolapadból… Magyarországon az éhezés legnagyobbrészt nem mennyiségi, hanem minőségi természetű. Azaz nem a kalóriabevitellel van gond – sőt, az „éhezők” egy része kifejezetten kövér, hiszen sok szénhidrátot és zsírt fogyaszt –, hanem azzal, hogy a hátrányos helyzetűek nem jutnak hozzá a minőségi élelmiszerekhez, a friss, vitamindús gyümölcshöz, zöldséghez, a fehérjékhez. Mindennek megvannak a maga társadalmi-gazdasági összefüggései.
Merthogy a társadalmi-politikai viszonyok, a tradíciók, illetve a műveltség és az intelligencia hiánya nagy szerepet játszik az éhezésben. Ha mondjuk egy család képtelen beosztani a jövedelmét, és hó elején, amikor az asszony felveszi a segélyeket, dinom-dánomot tartanak, nem meglepő, hogy a hó végére már csak kenyérre van pénz, vagy már arra sem. Férfiak, akik a szegénységükre való hivatkozással nem fizetik be a gyerekeik napközis étkezését, sokszor az összeg többszörösét verik el játékgépeken, illetve isszák el a kocsmában. Ahogy mondani szokták, az éhség nagy úr. Sokak szerint mentség az úgynevezett megélhetési bűnözésre is. Csakhogy mi a helyzet a felelőtlen életvitel következtében előállt éhséggel? Másrészt viszont nehéz meghatározni, miben áll a felelős életvitel. Meg lehet személyre szólóan szabni, hogy ki hogyan éljen? Lássuk be: a gazdag ember logikájával, értékelvű szempontjaival a szegény nem tud mit kezdeni. „Miért engedjem el a gyereket iskolába, ha ott úgyis csak éhezik? Itthon legalább van mit ennie…” Ezt a kijelenést meghatározott körülmények között nehéz cáfolni. Más kérdés, hogy aki mondja, nagyban hozzájárult, hogy olyanok legyenek a körülmények, amilyenek.
A magyar nyelvben arra, aki önállóan dolgozik, azt mondják: megkeresi a kenyerét. Az Orbán-kormány által elindított új közmunkaprogram célja is az, hogy kenyérkereséshez szoktassa a többgenerációs munkanélkülieket, akiknek a családjában már a harmadik nemzedék ül otthon anélkül, hogy munkahelye lenne, ahová eljár dolgozni. Csakhogy Magyarországon ugyanúgy, mint a többi viszonylag fejlett országban, ahhoz, hogy valaki megszerezze a kenyérrevalót, nem kell feltétlenül dolgozni, pénzt keresni. Az étel – persze, nem a legjobb minőségű – olyan természetes, mint a levegő. Hiszen a hajléktalanok sem halnak éhen, valaki mindig gondoskodik arról, hogy megtömjék a gyomrukat. Szorgalmasan kell azonban dolgozni a megfelelő életszínvonal fenntartásához, vagyis hogy legalább az alsó középosztály normái szerint élhessük az életünket: hogy legyen önálló, ha nem is fényűző lakásunk, ki tudjuk fizetni a közüzemi számlákat, esetleg legyen egy nyolc-tíz éves kocsink is, amit havonta egyszer meg tudunk tankolni. Hogyan bírják majd rá a közmunkára azokat, akik a közmunkás-minimálbérért nem lesznek hajlandók dolgozni? A kormány július végén terjesztette be azt a törvényjavaslatot, amely szabályozza a közfoglalkoztatás rendszerét. Ennek alapelve, hogy minél több embert szeretnének a közfoglalkoztatásba bevonni, minél kevesebb pénzért. A jövőben létrejön az úgynevezett közfoglalkoztatási jogviszony, amely eltérhet a munka törvénykönyve hatálya alá tartozó munkavállalói jogviszonytól. Ezáltal a kormány a minimálbérnél kisebb bért is megállapíthat a rászorulóknak. Azaz nem kell kötelezően kifizetni a mostani bruttó hetvennyolcezer forintot a közmunkásoknak egyhavi napi nyolcórás munkáért cserébe, hanem ennél csak jóval kevesebbet. A törvényjavaslat szövegéből az olvasható ki, hogy a közfoglalkoztatás keretében dolgozó minimálbére kötelezően bruttó
46 800 forint lesz.
Ezért az összegért kell majd gátakat és stadionokat építeni, mégpedig úgy, hogy ha korlátozott idejű utazással elérhető helyen nincs munka, akkor hétfőtől péntekig ideiglenes épületekben berendezett hálótermekben kell aludnia a dolgozóknak. Vállalják-e majd, még akkor is, hogy ha viszszautasítják a felkínált munkát, elesnek a mintegy 28 000 forintos, jövedelempótló támogatástól?
Úgy gondolom, bármilyen üdvözlendő is a cél, hogy visszavezessék az embereket a munka világába, illetve kenyérkereséshez szoktassák őket, sokan lesznek, akik azt mondják majd: ennyi pénzért nem töröm magam. Majd elmegyek, ha már tényleg nem lesz mit ennem… De ez nem fordul majd elő, mert mindig akad majd valami harapnivaló. Ugyanakkor a kormány jól teszi, hogy azoknak az embereknek, akik nem a szorosan vett anyagi érdekből, hanem belső késztetésből akarnak dolgozni, lehetőséget biztosít a hasznos, építő tevékenységre.
A most, ősszel, valószínűleg épp az elhíresült Gyöngyöspatán induló új közmunkaprogram költségei megtérülnek majd abból, hogy nem kell majd segélyt, azaz jövedelempótló támogatást fizetni azoknak, akik a felkínált közmunkát visszautasítják. Mert azok sokan, nagyon sokan lesznek. Ugyanakkor van egy figyelemre méltó előnye a közmunkaprogramnak. Elejét veszi az éhséglázadásnak, az olyasfajta megmozdulásoknak, amelyek a cigány lakosság körében történtek egy évtizede, Kelet-Szlovákiában. Ne feledjük ugyanis: bár az éhínség törzsi, polgárháborús viszonyok között, illetve egy elnyomó diktatúrában nem vezet lázadáshoz, az éhség olyan lázongások indokául szolgálhat, amelyek súlyos károkat okozhatnak Magyarország hírnevének.

A szerző újságíró