Eszmecsere Nyugatról és Keletről

Érdekes, tanulságos és fontos, mert időszerű vitát folytatott két filozófus a Magyar Nemzet hasábjain (Szabó László Zoltán és Kardos Gábor). Merre menjen, hol kössön ki kompország? – ez a kérdés, még ha nem így fogalmazzák is meg. Egyikük az angolszász dominanciájú egypólusú világrendtől, a csőd felé közelgő, „bolygófogyasztó” globalizációtól való függést kárhoztatva, ezt a függést gyarmatosításnak tekintve, a kínai orientáció híve. Miközben hajlamos elfelejtkezni arról, hogy a kommunista gyökerű Kínai Népköztársaság ugyanúgy birodalmi politikát folytat, még ha kommunista korszaka előtt ez nem is volt annyira jellemző, mint bármely más nagyhatalom, s netán elkövetkezendő világbirodalmának lakosaihoz sem feltétlenül lesz irgalmasabb, mint Mao elvtárs idejében volt a saját állampolgáraihoz. Hány millió ember halála szárad Mao lelkén?
A másik szerző a globalista világrendszer szinte apologetikus mentegetésével egy „őstörténeti aranykor utáni nosztalgiát” lát benne, a tökéletesség utáni vágyat. Mintha el lehetne választani az eszmét a megvalósulásától. Pedig ezt már a kommunizmus, a kommunista világbirodalom idején sem lehetett volna.
A jóhiszeműség egyik vitázó fél részéről sem kérdőjelezhető meg. A kérdés persze történelmileg nem új, mint ahogy kompországlétünk sem az. Végigkíséri életünket. A pogány török uralmától fázzunk-e jobban, vagy a keresztény német uralmától? A bolsevizmus vagy a nácizmus bizonyult-e nagyobb veszélynek, melyik végzett nagyobb, nemcsak emberéletekben kifejezhető pusztítást hazánkban?
Bizony, a harmadik út hívei számára eléggé önfeladásnak tűnik bármiféle választás. Amely harmadik út nem magyar specialitás, hiszen Wilhelm Röpke fogalmazta meg először.
„Se kommunizmust, se kapitalizmust!” Ja, hogy ez az út járhatatlan? Vagy csak azok hirdetik, hogy járhatatlan, akiknek az érdekeit sérti, ha valaki ezen szeretne járni? Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy Kína sem ezt az utat járja. Ahelyett, hogy mindkét társadalmi berendezkedés buktatóit (finoman szólva) elkerülné, embertelenségüket megtagadná, szintetizálja ezt a kettőt, és ezzel tudja, talán már csak idő kérdése, hogy mikor fogja átvenni a világuralmat, maga mögé utasítva annak jelenlegi birtokosait.
Persze, ha mégis muszáj választani, akkor a kisebbik rosszat kell. Ne gondoljuk, hogy a jelenlegi kormány kétharmadában nem volt benne azok szavazata is, akik nem érzelmi elkötelezettségből, hanem józan megfontolásból döntöttek a szavazófülkében, minthogy volt némi összehasonlítási alapjuk. Igen ám, de itt melyik a kisebbik rossz? Belpolitikailag ezt még csak el lehetett dönteni. Nem is akárhogy. De külpolitikában?
Akinek kompországsors (végzet?) adatott, az alighanem akkor jár a legjobban, ha nem köt ki sehol. Inkább, mintsem zátonyra fusson. Az a politikus, aki nem kötelezi el magát, hanem igyekszik több lábra állítani az országot, megszüntetve, megakadályozva minden egyoldalú függést, alighanem ezt a mégiscsak sajátosan magyar, nagy gondolkodóink által elméletileg kidolgozott, nemzeti érdeket képviselő utat próbálja járni.
Kiss István
e-mail