Feketemunka-pártiak

Úgy tűnik, nem várt ajándékként pottyant az égből az ellenzék ölébe a munka törvénykönyvének előzetes, a gazdasági tárca által vitára bocsátott tervezete. Amikor már mindenki elkönyvelte, hogy a T. Ház szeptemberi összehívásáig unalomtól fog ásítozni az ország apraja-nagyja, s a kormányzás számára kedvező eseménytelen időszak következik, nagy szakszervezeti, média- és ellenzéki felháborodást váltott ki a vitaanyag. És tényleg. Ki az a szőrös szívű, emberi jóérzésből kivetkőzött alak, aki ne háborodna fel azon, hogy a minisztérium verziója szerint még a gyesen lévő kismamákat is el lehetne bocsátani? Ki ne lenne plafonon arra az eshetőségre, hogy táppénzen lévőket is az utcára tehetnének a munkáltatók, ha becikkelyezné az Országgyűlés a javaslatot? Vagy miként lehet felvetni azt a lelketlenséget, hogy ötvenöt év felettieket is elbocsáthatnának különös indok nélkül? A balliberális– jobbikos térfélen mindenesetre kart karba öltve kizsákmányolást és más egyéb marxista–leninista terminus technicusokat süvöltenek.
Pedig nem ártana átgondolni a munkásmozgalmi dalárdák legdisszonánsabb hagyományait felmelegítő kórusoknak egyet s mást. Például mit szólnának ahhoz, ha egy munkatárstól nem lehetne megválni, függetlenül attól, hogy elháríthatatlan okból csőd közeli helyzetbe került a cég? Pusztán azért, mert az illető elment szülési szabadságra, betegállományba, esetleg átlépett egy korhatárt? És akkor sem, ha vis maior áll fenn, mert természeti csapás, gazdasági válság vagy éppen német uborkapánik ütött be? Ugye, ez már furcsa lenne. Ki alkalmazna ilyen feltételekkel bárkit? Senki. Mit tehetnénk? Feketén lennének kénytelenek sokakat foglalkoztatni. A kis-, középvállalkozások és mamutcégek pontosan ezt teszik, ha hasonló akadályok elé kerülnek. Vagy nem veszik fel az ilyen „macerás” munkaerőket vagy alkalmazzák – svarcban. Sokra megyünk a munkavállalói jogokkal, ha nincs munkahely, ahol gyakorolhatnánk azokat. Kevés a boldogsághoz tudni, hogy ha felvesznek bennünket valahová, akkor aztán be leszünk betonozva. A szakszervezetek büszkén jelenthetnék: kevés ember dolgozik ugyan legálisan, ám őket nehezebb kirobbantani, mint a japán dzsungelkatonákat. Apropó, úgynevezett érdekvédők. Érdekes: a szakszervezetek eleddig nagy ívben tettek rá, hogy mi van a versenyszférában.
Mitől hirtelenjében ez az érdeklődés? Nagy a gyanúnk, hogy most is csak az állami szférában akarnának vitézkedni, a magán-, és főként a multicégeknél szokás szerint behúznák fülüket-farkukat. Érthető, hisz jobbközép kormány van. És ők ilyenkor felébrednek abból a legutóbb éppen nyolc évig tartó téli álomból, amibe balliberális kabinetek regnálása esetén szokásuk zuhanni. Azt mondják többek közt, hogy a szakszervezetek lehetőségeit végletesen beszűkítik az új paragrafusok, amennyiben így fogadnák el a szabályozást. A munkaanyagból azonban ilyen feltett szándék nemigen olvasható ki. Csak az, hogy az üzemi tanácsok szerepét meg kívánnák növelni. Szakmailag logikus. Elgondolkodtató mindenesetre, vajon miért aggódnak a ballib oldalon az érdekvédő vezérek jogainak állítólagos csorbítása miatt. Ha a nagykapitalista szocialista politikusokról volt szó, fel sem merült bennük az utóbbi esztendőkben, hogy bármilyen jogtalanság történt volna, amikor taccsra tették a szakszervezeteket. A házi nyúl hozzájuk képest valóságos fenevad volt ilyenkor. Gyurcsány Ferenc köztudomásúan semmilyen aktív szakszervezeti működést nem tűr meg a kedvezményesen hozzáprivatizált Motimnál. Meg sem mukkantak a most paláverező érdekvédők. Attól érdekvédők, mert akkor állnak csatasorba, amikor a milliárdos munkásmozgalmárok érdekei kerülnek veszélybe?
Reakcióik más szempontból is tanulságosak. Főként azért festenek fel az alkalmazottak gályarabsorsáról víziókat, mert nagyobb szerep jutna a jövőben a dolgozók és a munkáltató megegyezésének. Tipikus pártállami beidegződés: mintha az emberek olyan gyámoltalanok lennének, hogy a szakszervezeti górék nélkül lépni sem tudnának. Valójában azért méltatlankodnak, mert megszűnhet kiváltságos és monopolizált helyzetük. A munkaidő teljes egészét kitöltő fizetett mozgalmi tevékenység, a szinte elmozdíthatatlan biztonságos, régi szóval függetlenített titkári státusuk kerülhet veszélybe, ettől rémüldöznek. Egyfajta őskommunista hév járja át a radikális bal- és jobboldalt a tervezett új munkajogi szabályozással kapcsolatban. Ahol a munkáltató eleve sátáni gonosz, kizsákmányoló, akit különböző furfangokkal ki kell játszani, máskülönben furtonfurt meg akarja a dolgozót rövidíteni. Dávid Ferenc, a munkaadói oldal képviselője jogosan kifogásolja ezt a torz, irracionális beállítást. Miért kell feltételezni egy munkaadóról, hogy saját magának is kárt okozva a dolgozóival ki akar tolni? Sztálinista berögződés a fokozódó osztályharcelmélet továbbélése.
A szocialisták szerették lobogtatni a látszólag kedvező munkajogi szabályokat és adórendszert, miközben dagadt a feketegazdaság, és a vállalkozók kivitték a pénzt az országból, illetve nem itt adóztak. Ezt szeretnék folytatni? Miért jobb az, ha mindenki minimálbérre van bejelentve? Ha fel sem vesznek egy fiatal nőt, mert mi történik akkor, ha gyereket fog szülni? Mitől szolgálná egy kismama érdekeit, hogy miután visszament a gyesről, harminc napon belül kézhezkaphatja a felmondólevelet? Miért nem humánusabb, ha már a gyes alatt kereshet magának más munkát – miközben kapja az ellátást? És ha egy ötven körüli embert nem alkalmaznak, mert majd akkor is fizetni kell, ha nem képesek neki feladatot adni, s nem lehet elbocsátani? A kabinet tiszta viszonyokat szeretne, hogy ne csak papíron legyenek munkavállalói és szociális jogok, hanem ténylegesen. Ha csak bonyolult procedúrák árán lehet valakitől megválni, továbbra is virágzik majd a feketefoglalkoztatás. Nyílt titok: a bevásárlóközpontok javarészt feketemunkával készültek. Ezt folytatnák? Közben a KSH adatai arról tudósítanak, hogy a munkanélküliségi és foglalkoztatottsági adatok egyaránt egyre kedvezőbbek. Milyen háttérszponzoroknak szívügye a feketemunka fenntartása? Akik segítik az önérdekvédőket pozícióik megtartásában?
Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy nyilvánvaló legyen: ha nem rugalmas a munkajogi szabályozás és nem segíti elő az emberek gyors elhelyezkedését, a munkaerő mobilitását, elmarad a kibontakozás. Kevesebb lesz a munkahely, az elcsalt adó és társadalombiztosítási járulékok miatt duzzad a deficit, nem gyorsul a gazdasági növekedés. Márpedig ez az országnak létkérdés. A foglalkoztatási megújulás ellenzői feltehetőleg éppen ezt akarják megakadályozni – ezért aktiválják magukat, begerjedve már pusztán egy munkaanyag egyeztetésre bocsátásától. A legfőbb kitörési pontokat akarják megfúrni: a foglalkoztatásbővítést és a gazdasági növekedést. Mindig kell a bal- és jobboldali radikálisoknak valami csodafegyver, kormánybuktató elixír. Most az új munka törvénykönyve van soron.
A szakszervezeti és ellenzéki funkcionáriusok felkészültségpótló sértegetéseit hallva az a benyomásunk: hozzánk is begyűrűztetnék azt a baloldali európai parlamenti forgatókönyvet, hogy a szakmai anyagok ismerete, konkrétumok nélkül folyjon a látványvita. Ha rajtuk múlna, azzal büszkélkedhetnének az emberek: nincs ugyan munkahelyünk, de ha lenne, olyan nagyszerű jogaink lennének kizárólag elvben, hogy ihaj! Ha rajtuk múlna, a kormány le sem írhatna, nyilvánosságra sem hozhatna semmit, amíg ők nem bólintanak rá. Miben lehet bízni? Hogy szerencsére nem rajtuk múlik. Sokkal inkább a valóságérzékeléssel megáldott dolgozókon és vállalkozókon.