Futballhétvége a jövőben

Az elmúlt hét vége óta az eddiginél is inkább hajlok rá, hogy a nemzetközi és a magyar labdarúgás között valóban a pályán a legkisebb a különbség. Miközben jobbára ott is szakadéknyi. Jó sorsom és az Indesit cég (az idei Bajnokok Ligája-sorozat négy résztvevőjének szponzora) ugyanis Londonba vitt, az Arsenal szervezésében rendezett Emirates-kupa négycsapatos nemzetközi tornára, és amit ott tapasztaltam, az egyrészt felemelő, másrészt annyiban lehangoló, hogy másolására itthon történelmi léptékű időn belül sem látszik a remény.

Hogy mi, magyarok tátottuk a szánkat, az papírforma. De hogy az olaszok, nevezetesen az AC Milan képviselői is, az már nem kis meglepetés. Bár a látottak alapján nem is csoda. Mert míg a San Siro a XX. század egyik legemblematikusabb arénája, addig az Emirates stadion minden szegletében a harmadik évezred. Illetve annyiban azért nem, hogy a hagyományok és elődök tiszteletében éppen úgy a múltba réved, mint London. A futballszentély külső karéját a klub hajdani „nagyágyúinak” képei díszítik, az előcsarnokban pedig Arsene Wenger bronzba öntött mása fogad.
Ami számomra túlzás, mert meggyőződésem, hogy a francia trénert és érdemeit túlbecsülik, hisz ilyen személyi és tárgyi feltételek mellett már ma a csillagos eget kellene célba venni, nem hat éve folyamatosan építgetni a jövőt. Lám, az Arsenal még az Emirates-kupát sem tudta otthon tartani, hiába áhítozott rá két napon át kétszer hatvanezer néző. A drukkerek azért így sem tűntek vigasztalhatatlannak; egyrészt, mert hasonló miliőben az ember nemcsak a sikert, hanem a puszta sportélményt is megbecsüli, másrészt, mert a végső győztesek között lehetett a még mindig elképesztő népszerűségnek örvendő Thierry Henry, igaz, már a New York Red Bulls színeiben.
Az ötödik évjáratába lépett tornán a házigazda és az amerikai vendég mellett a Paris SG és a Boca Juniors szerepelt, a kissé nyakatekert lebonyolítás értelmében szombaton és vasárnap is két-két meccs zajlott, előre rögzített rendben; a két európai és a két tengerentúli alakulat nem találkozott, így a négy meccs (New York–PSG 1-0, Arsenal–Boca Juniors 2-2, PSG–Boca Juniors 3-0, Arsenal–New York 1-1) alapján a következő sorrend alakult ki: 1. New York Red Bulls, 2. PSG, 3. Arsenal, 4. Boca Juniors.
Szurkolói csupán a két sereghajtónak voltak, angolok – mint már említettük – mintegy napi hatvanezren, argentinok körülbelül hatvanan. Bár utóbbiak inkább valamiféle népi együttes benyomását keltették, hiszen a vasárnapi másfél órát szakadatlanul végig dalolták, és ha a franciák egy-egy gólja éppen a strófa közepén érte őket, hát pillanatnyi rezdülés nélkül folytatták a nótát. Az Arsenal-hívek meg Henryt magasztalták, transzparensen és élő szóban is hazatérőként köszöntötték, a mérkőzés elején minden labdaérintését üdvrivalgás fogadta, mire ő hálából nem szaggatta szét magát éppen az Arsenal ellen. Egyenesebben fogalmazva flegmán sétálgatott, aztán néha beindult, ám mivel egyszer sem esett éppen az orra elé a labda, minden gesztusa azt sugallta: á, ezekkel a kutyákkal sajnos lehetetlen egy normálisat focizni. Más kérdés, hogy azok a kutyák végül csak megnyerték a tornát. Tény, a 84. percben öngóllal egyenlítettek, de ha nem érezték volna szinte mindanynyiszor kényszerítő kötelességüknek, hogy a főnöknek, Henry bácsinak adják a labdát, valószínűleg még többre mennek.
Miközben a zöld gyepen gálafoci zajlott, a VIP-ben az Indesit, Európa egyik vezető háztartásigépgyártó cége, pontosabban Marco Rota márkamarketing-igazgató büszkén jelentette be, hogy a vállalat az ősszel induló BL-sorozatban az Arsenalt, a Milant, a Paris SG-t és a Sahtar Donyecket is szponzorálja. Ebből az alkalomból szombaton este villámtornát is rendeztek a meghívottak számára, akik a négy csapat mezében, többek között Pietro Vierchowod és Ray Parlour társaságában focizhattak egyet. Az olaszok 1982-es világbajnokával történetesen csupán néhány percet, mert egyik első megmozdulásával térdsérülést szenvedett, amit érdeklődésünkre így kommentált: „Hát igen, ezért kell minden szinten és minden percben komolyan venni a labdarúgást, mert megfelelő felkészülés és összpontosítás hiányában azonnal jön a baj.”
Megszívlelendő, nem csak sérülések ellen. Bár a hétvége legkeservesebb tapasztalata a maroknyi magyar számára pont az lehetett: áthidalhatatlan köztünk a távolság, sajnos nem igaz, hogy amit mások egyszer már kitaláltak, azt elegendő lenne csak alkalmazunk. Azt hiszem, előbb fogja a Paks – vagy akár a Dorog – végigverni az Emirates Cup komplett mezőnyét, mint hogy Budapest valaha is közel hasonló viadalt rendezhessen, a londonihoz fogható hátországgal.
Még akkor is így van, ha alább a holnapi Vasas–Roma partit harangozzuk be. Csakhogy ne feledjük, az egy szem Romát ide hozni is ritka bravúr, jelesül az angyalföldiek centenáriumi ünnepségére sikerül.
Azaz évszázadonként nekünk is megadathat, ami „arsenaléknál” mindennapos.