Az idei nyár kétségtelenül aranybánya a képregényfilmek kedvelőinek. Alig múltak el az X-Men hidegháborús rémisztgetései, egymás sarkában lihegve igyekszik Amerika kapitány és a Zöld Lámpás visszacsábítani a rajongókat a mozikba. A korábban többször hangoztatott aggályok a Zöld Lámpás kapcsán minden korábbinál jobban felerősödnek: értelmezhető-e a film moziként, vagy sokkal inkább a kort jellemző multimédiás szórakoztatás? A Zöld Lámpásban ugyanis a 3D és a számítógépes trükkök mindvégig olyannyira tolakodóan és harsányan vannak jelen, a történet annyira elrugaszkodott a hétköznapoktól, hogy az sokkal inkább emlékezteti a nézőt egy vizuálisan gazdag multimédiás show-műsorra, semmint releváns történettel bíró mozgóképre. Francis Ford Coppola nyilatkozta korábban a Magyar Nemzetnek, hogy a 3D-filmeket nem tekinti igazi filmnek, azoknak semmi köze a nagybetűs filmművészethez, az elődök munkásságához. Nehezen lehet A keresztapa rendezőjének szavaival vitába szállni a Zöld Lámpás kapcsán. A klasszikus jó-rossz harca kilép a Föld mágneses teréből és intergalaktikus dimenziókat ostromol. A történet szerint a Zöld Lámpás egy olyan bolygóközi békehadtest, amelybe az univerzum valamennyi létformája küld delegáltat, s az ember csak egy – a legfiatalabb, ráadásul későn belépő – tag a 3600 fős hadseregben. Természetesen ez nem akadályozza meg lesajnált fajtánk képviselőjét, hogy az univerzum végét egymaga megakadályozza, kivívva nemcsak a szeretett lány, de valamennyi földönkívüli elismerését. A látszólagos újdonság a Zöld Lámpásban azonban mégsem ez a paranormális cselekményszál, hanem, hogy a jó és rossz harca a pszichoanalízis mentén bontakozik ki. A jók legfőbb ereje a szabad akarat, a rosszakat pedig a kiszámíthatatlanabb és nehezebben befolyásolható, ám sokkal pusztítóbb félelem hajtja. A nagy összecsapások végső soron ezeken a lelkiállapotokon és azok befolyásolásán múlnak, amihez látványos kiegészítőként szánják a fantázia valóságos kivetüléseit.
Fikciós mivolta és képregény-előzménye miatt távol álljon tőlünk a valóságosság számon kérése, ám a Zöld Lámpás olyan suta, dialógusai annyira banálisak, mondanivalója olyan didaktikus, hogy az még a legelfogódottabbnak is feltűnik. Minden igyekezet ellenére a mozgóképgyártást nem gazdagítják az ilyen produkciók, filmes kánonban való értelmezésük pedig mindinkább feleslegessé válik. Napjaink divatja multimédiás szórakoztatás, a hagyományos filmkészítés történetalapú vagy formalista produkcióival pedig annyi a hasonlósága, hogy mindkettőt mozikban vetítik.
(Zöld Lámpás. Színes, szinkronizált amerikai film, 114 perc, 2011. Rendező: Martin Campbell. Forgalmazó: InterCom.)
origo.hu
Ifj. Lomnici nagy titkot árult el: ezért támogatja Orbán Viktort
