Generációk közös élménye többek között a Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben című zenés vetélkedő, amelyet ötletgazdaként 43 éven át vezetett a Kossuth, majd a Katolikus Rádióban. Értő kommentárjai révén sokakhoz kerülhetett közelebb a komolyzene. Az ön muzsikaszeretete honnan ered?
– Titokzatos módon alakul ki minden művészet iránt érzett vonzalom, legyen az zene vagy irodalom. Nem születtem muzsikuscsaládba: apám gépészmérnök volt, anyám a háztartásról gondoskodott. Gyerekkoromban szegényes körülmények között éltünk Győrött, annak is egy kisebb kertvárosi részében, Révfaluban, ahol Borsos Miklós szobrászművész vagy Tűz Tamás, az emigráns költészet nagy alakja is alkotott. Anyám utólag végezte el a polgári iskolát, eredendően négy elemivel létezett, ami a legklasszikusabb proletársors volna. Ám volt benne egy roppant erős igény arra, hogy mindent, ami valós érték, azt megismerje. Saját akaratából végigolvasta Dante Divina Commediáját Babits fordításában, átbogarászta a bonyolult jegyzeteket, sok mitológiai téma felé is kinyílt az érdeklődése. Ugyanígy volt a zenével: fontosnak érezte, hogy legyen muzsika a lakásban. Olcsón szereztünk egy zongorát, már Győrött zeneiskolába járattak. Nem gondoltuk, hogy ebből muzsikussorsnak kell fakadni, az volt a cél, hogy ne legyek zeneileg analfabéta. Az ostrom idejét Budapesten a Krisztinavárosban, a szociális missziós nővérek rendházának pincéjében vészeltük át. Ott találkoztam egy nagyon kedves pap-költővel, Nagy Miklóssal, a későbbi Mindszenty-per egyik vádlottjával, neki mutattam meg először a verseimet. A Zászlónk folyóirat 1946-ban irodalmi pályázatot hirdetett a Szent Gellért-jubileum alkalmából, amelyen első díjat nyertem egy háborús novellámmal, irodalmi pályám még a fordulat éve előtt így kezdődött. Akkor úgy képzeltem, majd verseket, novellákat írok. Írtam is, ám néhány évvel később mindenfajta irodalom, ami nem pártcélokat szolgált, vagy megszűnt, vagy illegalitásba vonult. Ebben az időben kerültem konzervatóriumba, már korán virtuóz darabokat tudtam játszani. A Zeneakadémián 1956 tavaszán volt zongoraművészi diplomahangversenyem. Néhány évet muzsikáltam, de nem volt bennem olyan elementáris zenei tehetség, mint a nagy zongoraművészekben, erősebbnek bizonyult az irodalmi alkotás iránt érzett vágy. Így békésen és szeretettel kezdtem foglalkozni a rádiózással, a televízióval, mellette az irodalommal. Zene és irodalom: egymást kiegészítették, segítették a pályámon.
– Számos képzőművészeti tárgyú írást publikált, több alkotóhoz barátság fűzte. Az éteri hogyan találkozik a materiálissal?
– Ezek az írások többnyire megnyitókra készültek, nem művészettörténészi alapossággal, amelyeket egy képzőművészetben nem járatos, ám az iránt érzékeny ember gondolataiként, költőként igyekeztem megfogalmazni. Már csak azért is, hogy elkerüljem a gyanút: dilettánsként a képzőművészet dolgaiba avatkoznék. Talán e törekvésem tette vonzóvá jelenlétemet az ilyen eseményeken. Borsos Miklós szobrászművésznek mindenképp, akinek az életmű-kiállítását 1974-ben én nyithattam meg. Holott sok kortársa, aki ott jelen volt – Illés Endre, Bárdos Lajos, Illyés Gyula –, szívesen vállalta volna e feladatot. Logikus is lett volna, hogy ők kapják e kitüntetést, de lehet, Borsos kis erdélyi kópésággal úgy gondolta: nem bántja meg egyiket se azzal, ha olyan embert választ, aki nem a partnerük. Attól kezdve haláláig, sőt, felesége, Buba asszony jóvoltából a halála után is én nyitottam meg a kiállításait. De Illés Árpád, Cziráki Lajos, Szántó Piroska is hasonlóképp megtisztelt. Fodor Andrással pedig a Fészekben 130 olyan esténk volt, amelyen a sokfelé ágazó művészeti ágakat próbáltuk egységben láttatni, összehoztunk filmeseket, fotográfusokat, zeneszerzőket, képzőművészeket, írókat, hogy meséljenek munkáikról, örömeikről, gondjaikról. Fodor Andrásnak is köszönhető, hogy keresztmetszetszerűen átláttam az akkori művészeti életet, sok barátság fakadt ebből, és rádiós, televíziós munkáim révén is. Mándy Iván, Ottlik Géza, Weöres Sándor, Pilinszky János, Vas István, Borsos vagy Nádasdy Kálmán barátsága ajándék volt nekem. Ami nagyon megfogott bennük: láthattam, mennyire komolyan veszik azt a világot, amelyben élnek, mennyire felfedezendőnek tartják ők is, akikről azt képzeljük, már mindent tudnak, és mennyire nyitottak arra, hogy keressék a szépet, az értékeset. Össze kell érinteni a drótokat és világos lesz: ez, ami engem a művészetekhez köt. Úgy érzem, a létezés legalapvetőbb kérdéseiről szólnak a különböző művészeti ágak, együtt és külön-külön is. De együtt sokkal természetesebben: ezért kerestem a képzőművészethez is valamilyen nosztalgiával az utakat.
– Huszonöt kötete jelent meg. Minek köszönhető a költői termékenység?
– A termékenység a kötetek számában igaz: viszonylag ritkábban írtam verset, inkább tömörebbeket. Vannak, amelyek több kötetben megismétlődnek: fontosnak véltek, az újabbakkal összefüggésben lévők. Vannak komponisták, mint Beethoven, Mozart, akikből árad a zene, mennyiségi alkotók. Telemann kétszer annyi muzsikát írt, mint Händel és Bach együttvéve. És van, aki bonyolultabban, sűrítettebben fogalmaz, különösen a XX. században: Anton Webern például háromórányi zenét írt, mégis nagy életműve van. Ez alkati kérdés, és függhet a különböző időktől, amelyekben más és más a megfogalmazás lehetősége: vannak romantikus, felszabadult korok, de adódnak szorongók is, amikor a mondanivaló zsugorodik.
– Sokat dolgozott, több tragédia is érte, de mindig példás családi életet élt, ami feltűnő egy olyan világban, amelyben sokan kérdőjelezik meg a család értékét. Hogyan őrizte meg a harmóniát?
– A szeretetösztön segített és a derű: tudni kell mindenen mosolyogni. Szüleimtől természetes szeretetélményt kaptam: nemcsak a hozzátartozókat kell szeretni, a barátokat, az embereket, az állatokat is. Végül is ez a keresztény alapgondolat. Nem dicsekedhetem azzal, hogy tudatosan építettem volna a családi életemet, de szerencsém volt, mikor a feleségemmel összekötöttük a sorsunkat. Született három gyermekünk, színes egyéniségek. Egy aránylag zaklatott, de mégis a szeretet által összetartó életet éltünk. Feleségemet elvesztettem, Zoltán fiamat is, aki különleges tehetségű filmrendező, író volt. Ezek megrendítő tragédiák, amelyek fölött nem lehet, nem is szabad napirendre térni. Együtt kell élni azzal a tragikummal és örömmel, ami az életben van: valószínű, hogy az ember létének ez a feszültség az alapja. Jelenleg is harmonikus házasságban élhetek, feleségem munkatársam is. Két éve közösen írt könyvünk címe szimbolikusan értelmezhető, hiszen az egyik verssorom: Mikor a hervadás is hála…
origo.hu
Személyesen hívta vitára a miniszterelnök politikai igazgatója Magyar Pétert
