Köznapló

Augusztus 5., péntek
„Az életem úgy kezdődött, mint Jézus Krisztusé. Vagyis szegényen.” Van olyan magyar író, aki ma ilyen mondatokkal indítaná regényét? Kötve hiszem.
Más világot élünk. Olyat, amelyből elpárolgott a jóság. Kinyitom a lapot, s azt olvasom, hogy egy norvég férfi géppisztolyával lekaszabolt hetvenhat fiatal embert. Hogy a londoni éjszakában tizenhatezer rendőr próbálja megfékezni a fosztogatást. Hogy Szíriában belelőnek a tüntető tömegbe.
Én a baj okát sok más mellett az irodalomban látom. Hogy az írók félnek a jóságról szólni, mert akkor nem veszik őket komolyan. Rájuk sütik: „ifjúsági” szerzők, s könyvüket, mint Móriczét (a Légy jó mindhalálig-ról szólok), gyermekolvasmányként tartják számon. Ahogy Fekete István és Móra Ferenc munkáit, Gárdonyi Gézától az Egri csillagokat vagy A lámpást, amelyből fentebb idéztem.
Ki kell mondani, s ebbe, ha utánagondolunk, beleborzong az ember: a fórumokon a jóságot úgy emlegetik, mintha kizárólag a gyermekek lelkében fészkelne. S a felnőttek, ha vinni akarják valamire, mielőbb szokjanak le róla. Aki kételkedik, a vezércikkek meg fogják győzni. Pár napja azt olvastam az egyikben, hogy a tízparancsolat idejét múlta.
A világ nem érti, ami Norvégiában történt.
Én meg azt nem értem, hogy a világ nem érti.
Hiszen erről szólt az egész huszadik század.
Muszáj ezzel sodródni? Ha jót akarunk magunknak, nem. Szembe lehet fordulni vele. Mi azt találtuk ki, hogy augusztus elején Gárdonyi Gézára gondolunk. Mert ilyenkor született. És mert szeretjük. Karácsonykor az ő dalát énekeljük elsőként. Az egyik antikvárium polcáról ujjongva kaptam le nemrég József fia könyvét, Az élő Gárdonyit. Harmincas évekből való munkáit, mert gyönyörűen kötötték őket, időnként megsimogatjuk. Egri házába úgy lépünk be, mintha ott lenne. És nem szégyelljük kimondani, hogy szívünkben nagyobb hely illeti, mint Jókait vagy Mikszáthot. Miért?
Talán mert a két óriásnál emberibb ember volt. Sorsa megtagadott tőle rengeteg mindent. Apja uradalmi gépész, folyton vándorolnak. Született itt, nevelődött ott, az állandóságot nem ismeri. Tizenöt évesen kimarad a pataki kollégiumból – megbukott az összes tárgyból. (Nem egyedülálló eset, hasonló történt Kassákkal is, de ő szándékosan bukott. Inas akart lenni mindenáron.) Házassága kész pokol. Madáchéval vethető össze csupán – el lehet képzelni…
Számomra az is sokat jelent, hogy tanítóként kezdte, onnan emelkedett a magyar irodalom nagyjai közé. Apámtól tudom, ő is tanító volt, milyen óriási hit és mekkora elszántság kellett ahhoz, hogy a tanyák sötétjébe fényt gyújtson valaki.
Gárdonyi nem volt bejáratos a képviselőházba, sohasem kártyázott Tisza Kálmánnal, mint Jókai, távol élt a napi politikától. Mikor Egerből Pestre jött, pipáin kívül hozott magával egy oldal szalonnát, egy demizson egri bort – ki tudja, jut-e rendes ennivalóhoz abban a bolond városban. Estéit gyakran töltötte a New York kávéházban. Egy félreeső asztal mögött ült, előtte egy üveg St. Julien bor, pipájában verpeléti dohány. A fiatal írók nem merték megközelíteni, azt hitték, gőgös, pedig csak magányos volt. Nagyon.
Gárdonyban született, s mint akkor és ott szokás volt, egy javasasszony ráolvasott. Más magyar hatás évekig nem érte. Hiába beszélt édesanyja zamatosan, nyelve németes tankönyvmondatok ritmusán egyensúlyozgatott. Nem ok nélkül írta utóbb: „Az iskola nem tanítja meg a fiatalságot magyarul beszélni.”
Az Egri csillagok csaknem csődbe vitte. Százharminc lap után elakadt, s egy vagyont költött arra, hogy folytatni tudja. Látnia kellett a helyszínt, elutazott hát Sztambulba. Méregdrága forrásmunkákat vásárolt, de ami a legtöbbe került, a kegyetlen tempó. Mert be akarta fejezni minél előbb, s el is készült vele nyolc hónap alatt. Bár ennek csak felét fordította írásra, mert már folytak a Nemzetiben A bor próbái. Bizalmatlan volt, és látni akarta, mit kezdenek darabjával a pesti színészek.
Az utókor megrótta Gárdonyit a Göre Gáborért, pedig enélkül felkopott volna az álla. A Göre-levelek honoráriuma nélkül aligha foghatott volna bele A láthatatlan emberbe. És nemcsak emiatt kezelték rosszindulattal, igaztalanul. Számos kritikusa kárhoztatja „zavaros eszmevilágát”, s úgy ír róla, mint olcsó népszínművek pipázgató írójáról. Minket hibáztatnak, olvasókat, amiért még mindig sokra tartjuk a könyveit.
Emlékeznek? A Nagy Könyv címet viselő vetélkedőt melyik magyar író nyerte? Ő. A valójában ismeretlen Gárdonyi. Akiről oly keveset tud az olvasóközönség.
Vegyük a hitét.
Tanulmányozta az ősmagyar vallást, ehhez ismernie kellett Sziddhártha hitét. Megtanulta a tibeti nyelvet, eredetiben olvasta Buddhát. Lefekvés előtt olvasott egy-egy fejezetet. Attól fogva, hogy Sztambulban járt, tisztelte Mohamed prófétát is. Aki úgy véli, mindez keresztény hitének tagadása volt, téved. Gárdonyi íróasztala fölött Munkácsy képére pillanthatott, az Ecce Homo egyik vázlatára, mintha ezzel akarta volna jelezni, hogy hit dolgában sem csapodár.
Ezekről nem volt szó a tankönyveimben.
Arról bezzeg, hogy 1920-ban barátja, Bródy Sándor úgy vélte, Gárdonyi hátba szúrta, míg távol volt, s fájdalmas, hátborzongatóan szép levelet küldött haza Padovából. Irodalomórán tanítani lehetne ezt a levelet. Gyönyörűen példázza, mit jelent magyarul írni, és mit jelent magyarul érezni.
Nem mindenki gondolja így.
Az irodalom éceszgéberei a Bródy-levelet lobogtatták, hogy kimondhassák: Gárdonyi antiszemita! Pedig az a levél mást bizonyít. Akinek a kezébe kerül, és elolvassa, meggyőződhet róla, a magyar Árkádia akkoriban nem csatatér volt, ahol irodalmi feladatnak tekintették a másik sárba tiprását. Nem a nézetek döntötték el, ki író és ki nem. A munkája.
A levél folytatását nehéz meghatottság nélkül felidézni.
Öt mondat az egész. Bródy beteg volt, szanatóriumban feküdt, amikor hírét vette, hogy Gárdonyi meghalt. Ezt írta sürgönyben az egyik pesti lap szerkesztőjének: „A becsületes föld füvét, mezei virágjának néhány szálát tedd helyettem és nevemben koporsójára. Nevem nélkül. Szó nélkül. Én tudom és érzem, hogy mennyi fájdalmas és igaz szeretettel gondolok rá. Az anyját és fiait öleli szeretettel neked hű barátod, Bródy Sándor, egri földi munkás.”
Akit ugyanazért szeretünk, amiért Gárdonyit. Hogy képes volt szembefordulni. Hogy sosem adta meg magát.

Augusztus 8., hétfő
Paul Lendvai bajban lehet. Együttérzésre kéri olvasóit, s immár a korára hivatkozik. Sose volt ügynök, vagyis mind hazudik, aki ilyet állít, írja. Lehetne óvatosabb. A Népszabadsághoz küldött levelében olyasmit állít, ami csuklóból cáfolható.
„Tavaly novemberben a Heti Válasz indított ellenem szenzációhajhász kampányt, veszélybe hozva németországi fellépéseimet.” Ugyan már, Herr Lendvai! Fellépéseit – ez amúgy a moziszínészek szóhasználata – a berlini osztrák követség gáncsolta el, nem a Heti Válasz.
Hogy mi volt az igazi ok? A nagykövet nem akart diplomáciai bonyodalmat könyvének politikai ízléstelensége miatt.
Láttam önt a tavalyi könyvhéten. Szembejött velem, vállunk csaknem összeért a tömegben. Kisugárzása megborzongatott. Úristen, miket tudhat ez az ember, amit rejtegetnie kell… Borús arcán lenézés, ajkát mély gőg biggyesztette le, szeméből titkos tárgyalások sötétsége áradt. Úgy vonult át a Vörösmarty téren, mint Zápolya.
Ugye sejti, Herr Lendvai, miért ez a név jutott eszembe?

Augusztus 9., kedd
Felhívott valaki, miért reklámozom a kommunákat a Köznaplóban. Nem reklámozom őket. A félreértés onnan lehet, hogy mást gondol az olvasó kommunának, és mást én. Van olyan hiedelem, hogy ezek baloldali, családellenes képződmények, talán mert Heller Ágnes és Vajda Mihály ezt hirdette a Kortársban nagy csinnadrattával. Olvastam írásukat, benne fő érvként azt, hogy a család szerepe a kapitalizmus keretei között egyre szűkebb, a monogámia túlhaladott, a szexuális normák átalakulása tény, és Marx kommunizmusa hamarosan átalakítja a polgári családmodellt.
Nem így történt. Marx az útpadkára szorult.
Téves hiedelem az is, hogy a kommunákat hippik alakították a hatvanas években, ahol egy idő után a gyerekekről anyjuk sem tudta, kitől valók, annyira heves volt a „keresztbe-kasul szerelem”.
Én másról szóltam. Olyan közösségekről, amelyekre nálunk leginkább a huszadik század elején alapított gödöllői művésztelep emlékeztet.
Vagy a svájci Ascona melletti Monte Verita (az Igazság Hegye) nevű kolónia, amelynek tagjai azért költöztek ki a városból, mert kezdett elegük lenni a „konvencionális élethazugságokból”. Új életminőségre vágytak.
Kísérletük középpontjában lég-, víz- és napfürdők, vegetáriánus ételek, természetközeli élet, a test és a szellem azonos súlyú gondozása állt. Az asconai kolónia életjobbítóinak szellemi irányítója az Erdélyből való Gusto Graeser volt. Festőnek indult, de egy látomás nyomán felhagyott a piktúrával. Vándorprédikátorként járta a német vidéket haláláig, 1958-ig. Szeptemberben Bécsbe készülök könyveket vásárolni. Többek közt róla. Majd megírom, mire jutottam.