Lángoló London

A brit fővárosban a második világháború vége óta sosem égett annyi épület egyszerre, mint a hétfőről keddre virradó éjjel. Utána legalább hat másik városrészre átterjedt a bűnözési hullám, és elöntötte Birmingham, Liverpool, Leeds, Bristol és Nottingham üzleti központját is. A forgatókönyv mindenütt azonos volt: a zavargások szervezői korszerű kommunikációs eszközökkel irányították a gyújtogató és fosztogató bandákat a célterületre. A közvélemény és a média nem érti, hogy a rendőrség miért bizonyult mindeddig képtelennek a tombolás megfékezésére. A válasz nem egyszerű. A tömeges zavargás váratlanul robbant ki, a nyári szabadságok idején a miniszterelnöktől a belügyminiszterig távol volt a politikai vezetőség, a Scotland Yard két legmagasabb rangú vezetője nemrég mondott le a Murdoch-féle sajtóbotrány kapcsán, amely a korrupció vagy legalábbis a gondatlanság árnyát vetette a rendőrségre.
A rendfenntartók állandó reflektorfényben dolgoznak, és ez állandó kritikát jelent. Ha a rendőri reakció lassú vagy nem elég erőteljes, akkor a vád készületlenség, félénkség vagy hanyagság. Ha a reakció azonnali és határozott, akkor tucatnyi interjúban, vezércikkben hangzik el a két jól ismert kifejezés: túlreagálás, rendőrbrutalitás. Mindez azonban sokak szemében nem elegendő mentség vagy magyarázat arra, hogy a mostani zavargási hullám sok tetthelyén egy óra is eltelt, míg feltűntek a rendőrök egy akkorra már teljesen kifosztott, sok esetben kiégett üzletsor előtt. Máshol megesett, hogy nem volt, aki megvédje a helyszínre kisietett tűzoltókat és mentőket a huligánoktól. Hogy huligánokról, közönséges bűnözőkről és nem felháborodott tiltakozókról van szó, azt magukon a tetteseken kívül senki sem tagadja. Még a rendőrgolyó áldozatának, Mark Duggannek az élettársa sem, aki Duggan családjával és barátaival csendes tiltakozó tüntetést szervezett a tottenhami rendőrség elé. Tévéinterjújában azt mondta, hogy Duggan ugyan ártatlan volt, de a gyújtogatók, fosztogatók tevékenységének semmi köze sincs a halálához, a tragikus esemény egyszerűen jó alkalomnak látszott a rablásra és rombolásra. Ugyanez a vélemény hangzott el a politikai spektrum mindkét oldalán, és kivált Theresa May belügyminiszter részéről, aki arról beszélt, hogy a tettesekre a törvény teljes szigorával fognak lesújtani.
A legfontosabb kérdésre a legnehezebb a válasz: mi váltotta ki ezt a tombolást? Nem Mark Duggan halála, bármennyire elítélendő is, hogy agyonlőtték. Az igazságérzet, az együttérzés, a gondatlanságból vagy gonoszságból elkövetett emberölés miatti felháborodás késztethet embereket tiltakozásra, haragos tüntetésre, esetleg rombolásra is. De senki sem rabol azért, mert haragszik.
Van, aki a multikulturalizmust okolja, hiszen a zavargások azokban a londoni városrészekben történtek, ahol igen sok a színes bőrű, több helyütt többségben is vannak. Ám a bűnözés nem a fehérek ellen irányul. A porrá égett otthonok lakói javarészt afrikai, ázsiai eredetű családok. A kifosztott üzletek tulajdonosai csaknem mind színes bőrűek. Még a fogyasztói társadalom elleni fellépésnek sem lehet tekinteni, hogy egy borbély üzletéből a borotváktól és ollóktól kezdve a székekig és tükrökig mindent elhordtak. A válasz összetettebb.
Szerepel benne az unalom, a falkamentalitás, a mindenfajta tekintéllyel való szembefordulás, az erkölcsi értékeket életben tartó családi kötelék lazulása és az opportunista nyereségvágy egyaránt. És még jó néhány olyan dolog, amiről nem a kormány tehet, hanem az emberek maguk. Csak ők egy ideje elfelejtették, nem csupán jogaik, de kötelességeik is vannak.