Aki látta a Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatot, amely az északi országrészen végigfutó országos kéktúra (OKT) útvonalát követte, az talán azt is tudja, nem sokkal később elkészült az …és még egymillió lépés című doksi a Dél-Dunántúlt bejárva, és a rendező, Rockenbauer Pál halála után a Kerekek és lépések címmel a stáb, bezárva a „kört”, az Alföldet is végigfilmezte. Utóbbi, a Szekszárdtól Sátoraljaújhelyig, végig az Alföldön futó, számos történelmi és természeti látnivalót érintő útvonal felfestése 2000-ben fejeződött be; így jött létre a „nagy” kék kistestvére, a 850 kilométeres alföldi kéktúra.
Az OKT befejezése után bennünk is érett a folytatás: bő egy hét alatt kívántuk teljesíteni, ezúttal hátizsákunk helyett kerékpárunkat megpakolva, mondván, a „tengersík vidéken” az ijesztőnek tűnő napi 100-120 kilométeres etapok nem jelenthetnek akadályt. Biciklistáska a csomagtartón, igazolófüzet, étkezési kellékek, sátor, hálózsák, ruhák bekészítve, és már döcögött is velünk a vonat Szekszárdra.
Első nap le is tekertünk egy húszast: a Sió gátján haladtunk, majd a Gemenci-erdőbe a bárányfoki kirándulóközpontnál értünk be, ahol a németül és a magyarul vegyesen beszélő recepciós férfi ezer forintért ajánlotta az igazoláshoz szükséges bélyegzőjét, mondván, ő a mi országunkban még semmit sem kapott ingyen. Hogy viccelt-e, nem derült ki, mi pecsételés után továbbálltunk, még tekertünk egy kicsit az erdőben. Másnap, világosban már több látszott a vadregényes, a Duna számos holtágával tarkított Gemenci-erdőből, néhol nyulakkal, szarvasokkal, vaddisznókkal találkoztunk. Baja után, kiérve a nemzeti parkból, a Duna gátján tettünk meg 13 kilométert, majd Sükösdnél szembesültünk azzal, hogy nemcsak kerekezés, de lépések megtétele is szükséges lesz a teljesítéshez. Már amikor a helyi kocsmánál fröccsünket kortyolgattuk, emlegették, hogy ezen a környéken ahol nem aszfalt, ott homok van. Kiérve a faluból, megpakolt biciklink úgy süllyedt a homokban, hogy nem tudtunk tekerni, csak az út menti fűben lehetett haladni. Az összkép csak 25 kilométer után, a rendkívül hangulatos hajósi pincékhez érve változott (annak idején a lösztalajba kézzel vájták az egymás mellett sorakozó borospincéket). Az egyik nyitva lévőbe betértünk, a gazda szívesen fogadott, ingyen kóstoltatta borát és pálinkáját is, s mesélte történeteit.
Aztán nekiindultunk az aznapi nyolcvanadik kilométernek. A jó hangulat tartott is, amíg füves és aszfaltos terepen haladtunk, de aztán újra homokba ütköztünk. Megkímélve magunkat a bosszankodástól, arra az elhatározásra jutottunk, ahol lehet, aszfalton kerülünk ki minden homokvölgyet, hogy élvezhető maradjon a túra. A homokkal szembeni aszfaltozásnak is megvan a maga nehézsége: a tűző nap sokat kivesz az emberből, úgy tűnt, bármilyen irányba megyünk, mindig szembeszél fúj. Szegedet elkerülve értünk este Ópusztaszer mellé, másnap reggel az emlékparknál csak bélyegezni tudtunk, a korai időpont miatt nem engedtek be. A Tiszán Mindszentnél köteles komppal keltünk át, Tompaháton egy helyi bácsival beszélgettünk – háza előtt termett szilvája jobban ízlett, mint a szavai, ő ugyanis az esőt várta.
Neki lett igaza: Árpádhalmon, a Károlyi–Berchtold-kastély udvarán ebédeltünk, mikor elkezdett csöpörögni. Ám hamar elállt, mi neki is lódultunk, de ahogy kiértünk a falu határába, úgy zendített rá, mintha dézsák százából öntenék. Visszamenekültünk, s a kastély oldalában azon tanakodtunk, hogy vészeljük át az éjszakát.
(Folytatjuk)
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
