„Mindenem felajánlottam az életemért cserébe ”

A Baptista Szeretetszolgálat által biztosított védett házban, titkos helyen tartózkodik az a csepeli férfi, akit a múlt héten élve eltemettek támadói. A férfit családjával együtt menekítették oda albérletéből, mert attól tart: az általa szerbnek hitt, az újabb hírek szerint macedón elkövető barátai, netán magyar cinkosai ismerősei bosszút állhatnak rajta. Támadója nem volt uzsorás, sőt, a későbbi áldozat segítette a gyilkos családját kisebb kölcsönökkel, és adott ételt a gyerekeinek.

Lukács Csaba
2011. 08. 22. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A harmincegy éves, székely származású magyar állampolgárnak rémálmai vannak, pszichológus segítségére szorul. Arcán és nyakán még mindig jól láthatók a külsérelmi nyomok, de a vele történt szörnyűségek ellenére tegnap is bement dolgozni, hiszen „meg kell élni valamiből”. A férfi azzal vigasztalja magát: kínjai és szenvedései nem voltak hiábavalók, mert legalább nem lesz több áldozat.
Már augusztus negyedikén, múlt hét csütörtökön kiírta a történetét a legnagyobb közösségi háló üzenőfalára a csepeli gyilkosságsorozat utolsó, ám egyetlen kiszabadult áldozata, de kevesen hittek neki. A Csepelen élő férfi barátai közül volt olyan, aki mosolyjelet, úgynevezett szmájlit tett a bejegyzések mellé. A Facebook-profilt azóta felfüggesztették.
A férfi történetében új barátjaként mutatja be azt az eddig szerb – a legújabb hírek szerint macedón – nemzetiségűnek hitt férfit, akivel rendszeresen találkozott, elvitte a gyerekeit játszani, hajókirándulásra és moziba is. „Ha megszorult, segítettem kölcsönnel és ilyesmi. Négy napja még vettem kaját nekik, ne éhezzenek” – írta.
A gyilkossági kísérlet előtt három nappal a „szerb” férfi megadott valamennyit a különben nem túl jelentős összegű tartozásából. A „barát” azt is tudta, mikor és mekkora összegű fizetést kapott a későbbi áldozat; aznap a „szerb” férfi vásárolt két sört és két energiaitalt, és elindultak a Francia-öböl irányába. Útközben, az erdőben a „szerb” férfi felvetette, lakik itt egy ismerőse és látogassák meg őt.
Kalyibák közé mentek, az egyiknél volt négy kis szék és egy asztal. Egy férfival és egy nővel találkoztak. Beszélgettek, közben a „szerb” és a házigazda kétszer is távozott néhány percre. Amikor másodszor visszajöttek, a „szerb” egy kötéllel elkezdte fojtogatni a székely férfit. „Amint eszméletemhez jutottam, elkaptam a kötelet, nehogy meghaljak” – fogalmazott az áldozat.
Miközben a „szerb” fojtogatta, a házigazda a fejét rugdalta, de ez „egyáltalán nem zavart, mert az életemért, oxigénért harcoltam a kötéllel”. Többször elveszítette az eszméletét, az egyik éber pillanatban azonban hallotta, amint a „szerb” azt suttogta a másiknak, hogy kötözze meg a lábát és a kezeit a teste mögött. „Mindenem felajánlottam az életemért cserébe”, írta, de hiába: megkötözték, majd egy előre kiásott gödörbe dobták. Erről neki korábban azt mondták, árnyékszéket terveznek oda.
A házigazda végig amellett kardoskodott, hogy öljék meg, de a „szerb” óvatosságra intette: lehet, hogy a székely férfi korábban, a kínzás hatására rossz PIN kódot adott meg, így nem fognak hozzájutni a hatvanezer forint körüli fizetéséhez.
A gödörbe guggoló pózba tették, mert a „szerb” férfi szerint – aki korábban katona volt a jugoszláv hadseregben – nekik azt tanították a kiképzésen, hogy ha így, gúzsba kötve menekülni akar, önmagát fullasztja meg. Mellkasig takarták be földdel, majd otthagyták a hangosan jajgató férfit.
Összeszedték a dolgait (még a papucsát is ellopták) és mindhárman távoztak, mert nem bíztak egymásban, hogy a pénzfelvételnél személyes jelenlét nélkül is egyenlő arányban fognak osztozni. Mielőtt elmentek, még megfenyegették: ha rossz PIN kódot mondott, visszajönnek és megkínozzák, mielőtt megölik.
A férfi a távozásuk után fél percet várt, és megpróbált kiszabadulni, ami rövid idő alatt sikerült is neki, majd hátra kötözött kézzel és összebéklyózott lábbal elkezdett menekülni az ellenkező irányba, hogy mentse az életét. Ugatva jöttek vele az őrnek hagyott kutyák, de ezeket sikerült elriasztania, majd ki tudta csomózni a lábán lévő béklyókat is.
„Egy töltésen, amikor elvesztettem minden erőm, lefeküdtem kicsit pihenni a földön, mert nem követett senki. Itt kiszabadítottam a másik kezem is, eldobtam az övszerű valamit, és tovább menekültem a főút felé” – írta. Lakott területre kiérkezve a járókelők közül senki sem adta oda a telefonját, hogy hívni tudja a rendőrséget, de valaki azt javasolta neki, menjen be egy közeli boltba, mert ott kötelesek segíteni. A rendőrséget onnan sem hívhatta, de azt megengedték, hogy letiltsa a bankkártyáját. A mentőket és a rendőröket aztán hazaérkezve, csepeli lakásából riasztotta.
„Élni jó, még ha úgy érzed, hogy nincs életed, akkor is!” – fejezte be megrázó beszámolóját. „Soha nem féltem a haláltól, de most megtapasztaltam, hogy utolsó pillanataiban az ember mindent elkövet, hogy mentse az életét.”

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.