Amikor az erőemelő lefekszik a keskeny padra, három fix pontra támaszkodhat: a két talpára és a lapockájára. Szabó Ozor János kénytelen eggyel kevesebb talppal beérni, de már szinte fel sem tűnik neki. Megszokta, hogy fél lábbal is boldogulnia kell. Volt rá ideje bőven.
A nevelőotthonban felnőtt fiú hamar felismerte, hogy az egyetlen kitörési pontot a sport jelentheti számára. Kilencévesen kezdett birkózni, és korosztályában csakhamar az ország legjobbjai között tartották számon, egészen az úttörő-olimpia döntőjéig jutott. Ígéretes sportkarrier állt előtte, ám tizenhét éves korában egy részeg motoros elkaszálta őt és két társát, amikor egy falusi utcán szabályos libasorban haladtak. Ozor jobb lábát nem tudták megmenteni.
– Nekem a trauma körülbelül egy hónapig tartott – meséli a ma 39 éves sportoló. – Barátaim hamar kirángattak a mélypontról. Meg persze Bill. Deák Bill Gyula. Én akkor már elég jól ismertem, sokat jártam a klubjába, összebarátkoztunk. Amikor megtudta, mi történt, be akart jönni a kórházba, végül nem tudott, de felhívott. Rengeteget segített a léte, egy jó szava. Megmutatta, hová lehet eljutni Kőbánya egyik legkeményebb részéről, a Hős utcából, hasonló helyzetből. Pont elég volt ennyi, hogy ne adjam fel.
Az akkor már a fővárosban élő Ozi egy erzsébetvárosi edzőteremben keresett mozgási lehetőséget, ahol, miután – úgy, ahogy volt, farmerben és bőrmellényben – kinyomott a saját súlyánál öt kilóval többet (vagyis durván másfél mázsát), azonnal le akarták igazolni. Ő azonban más utat választott: lakhelyén, a Marczibányi téri mozgássérült intézetben alakított ki helyiséget, ahol az ott élők levezethették fölös energiáikat. Ez viszonylag hatékonyan sikerült: a többiek sorra érték el a szép sikereket, Szabó pedig magyar bajnok, majd válogatott kerettag lett, de kevesellte a versenyeket, ezért csapattársaival az épek között is versenyezni kezdtek. Ozi ma kétszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok, az idén Egerben világcsúcsot nyomott az egyik erőemelő-szövetség versenyén. Kétszázhuszonöt és fél kilót. Két fix pontra támaszkodva.
Persze időközben megtalálta a harmadikat is. Miután Budakeszire költözött, új termet nyitott egy egykori panzió földszintjén. Amikor egy hétfő esti edzésen meglátogatjuk, a helyiségben nyolc erőemelő- és szkandertanonc birkózik a súlyokkal. Olyanokkal, amelyeket, lenne bár akárhány karom-lábam, megmozdítani sem tudnék.
– Kőkeményen tudunk itt melózni. Budakeszi mellett Biatorbágyról, Gazdagrétről, de még Erzsébetvárosból is járnak hozzám – meséli a klubvezető. – Társadalmi munkában vezetem az edzéseket, és mondhatom, hogy többen a világ élvonalába jutottak ebből a kis, nem túl jól felszerelt teremből.
Például az odabent épp száznegyven kilóval küzdő Galyas Ákos, aki a Power Station SE másik sportágában, szkanderben világkupa-harmadik lett, vagy Fenyvesi Johnny, aki Las Vegasban, minden idők legnagyobb világbajnokságán ért el hatodik helyezést. Előbbi nyitott hátgerinccel született, utóbbinak agyvérzéstől bénult le a jobb oldala.
A szomszédos szálloda recepciós hölgye is átjár a fiúk közé, ő azért súlyzózik, mert ha nem tenné, ízületi betegsége miatt néhány hét alatt tolókocsiba kerülne. Vagy ott van az informatikus, ugyancsak nyitott hátgerinces, ősszel paralimpiai kvalifikációért induló Bálint Balázs, aki tévedésből épp százötvenet emel száznegyven helyett. (Humánus becsapás, mondja a TF-et végzett, testépítő- és erőemelő-edzői képesítéssel rendelkező Ozi. Bevett módszer a teljesítményfokozásra.)
Az erőemelés kiváló sport amputált vagy lábban béna embereknek. Csak egy speciális, a normálisnál valamivel szélesebb pad meg jó sok súly kell hozzá. Nem olyan drága, mint például a kerekes székes félmaratoni, ahol csak kevesen engedhetik meg maguknak a megfelelő széket. De a Borsod megyei Encsről származó, a Pető Intézet recepciósaként dolgozó, sportőrült Galyas Ákos a kosárlabdától sem azt kapta, amit várt. Oda, mondja vigyorogva, „úri bénák” járnak, akik megsértődnek, ha felborítják őket a kocsival.
A hatalmas súlyok árnyékában, úgy tűnik, nem dívik a politikailag korrekt beszéd. Ozi következetesen „rokikról” és „épkézlábakról” beszél, és egy történettel is illusztrálja, hogy fölöslegesnek tartja a túlzott finomkodást.
– Húsz éve járok statisztálni, van egy kis csapatunk. Kuriózumok vagyunk és hála istennek elég keresettek, főleg külföldön. A producerek eleinte még finomkodtak, hogy hát akkor ilyen ember kéne meg olyan. Elég sok időbe telt, mire megszokták, hogy nyugodtan fogalmazhatnak egyszerűen: kell egy amputált, egy dupla amputált, egy kar nélküli… Mindig mondtam neki, hogy na, mondjátok, milyen bénák kellenek. Azóta belejöttek, már rég nem futunk fölösleges köröket.
A Budakesziért emlékéremmel is kitüntetett edző ezt az évet az erőemelésre szánja, jövőre, amikor betölti a negyvenet, egy kicsit pihenni akar. A fekvenyomás nem a fiatalok sportja: még utána is bőven lesz ideje újabb címeket szerezni. Addig azonban lazítani akar egy kicsit, otthont teremteni, csökkenteni az ásványianyag- és fehérjebevitelt. És bár minden oka meglenne rá, hogy ne rajongjon a motorokért, végre elő akarja venni a garázsból a trike-ját, vagyis a háromkerekűjét. Mert azt csak mi, épek hisszük olykor, hogy egy mozgássérült nem élhet ugyanolyan teljes életet.
origo.hu
Ifj. Lomnici nagy titkot árult el: ezért támogatja Orbán Viktort
