Uborkaszezon

Az amúgy is haldokló hanglemezipar (azért nem kell kétségbeesni és gyűjtést indítani, az agónia eltart egy darabig) még az utóbbi években megszokottnál is jobban alulmúlja önmagát, gyakorlatilag nem jelennek meg albumok. Mindenki a bűvös szeptembert várja, tartalékol, mint a mókus, pedig az ember azt gondolná, a popzene évszakoktól független. Valamikor persze az volt, de ma már mindenki a másikat nézegeti, mint a körömgomba elleni krémek gyártói. A rock and roll halott, viszont London ég, ahogyan azt a The Clash már a hetvenes években megénekelte.
Persze azért tapasztalható némi mozgás. Amint várható volt, a tragikus életű, csodálatos énekesnő, Amy Winehouse halálában is jó üzlet. 2006-os zseniális lemeze, a Back to Black szinte azonnal a brit eladási listák élére szökkent, és még az első zsenge, a Frank is megcsípte az ötödik helyet. És persze megkezdődtek a találgatások a posztumusz albumról. Hogy megjelenik, az számomra egy pillanatig sem kétséges, a kérdés csupán annyi, hogy mikor, és mi lesz rajta a töredékekből, esetleg koncertfelvételekből. A többit megoldja a technika, Amy hangjával meg nem lesz sok macera. A Back to Blacket pedig szeretettel ajánlom meghallgatásra az általam rendkívül nagyra becsült Végh Alpár Sándornak, aki nemrég szelíden és kedvesen figyelmeztetett, hogy ne huzigáljam már meg a Dél géniuszának határait a Káli-medencénél, felér az a Dunakanyarig. Igaza van, ebben is. Az én ajándékom meg az az ötlet, hogy ülj ki, Sándor, a Duna-partra, ahol nyilván elúszik egy dinnyehéj is, és hallgasd meg ezt a nőt. Kozmic Blues, ahogy ezt Janis Joplintól is tudjuk, sok minden van benne abból, ami miatt ezt a műfajt jobb pillanataiban művészetként is kezelhetjük, és még több abból az opálos fényből, amely szinte zenél. Carpe diem, testvéreim!
A találgatások egyébként is úgy hozzátartoznak a rock and rollhoz, mint a léggitár és a nagyterpesz. Általuk hízik a mítosz, és terebélyesedik a legenda, amelyek nélkül az egész vircsaft még mindig kimerülne az esetenkénti rádióhallgatásban. A popzene egyik legnagyobb hatású, legmuzikálisabb figurájával, a Szigeten fellépő Prince-szel kapcsolatban számomra is ez maradt, mivel a több évtizede várt személyes jelenlétet lehetetlenné tette, hogy néhány tucat szarházi még mindig büntetlenül szórakozhat a svájci frankkal, ezzel pedig százezrek puszta életével. Mert azt még értem, hogy miért kellett műszaki rajz alapján felépíteni az öltözőjét arra a kis időre, mindenkinek van valami bogara, de azt már kevésbé, hogy miért kellett Bécsből hozatni szerény vacsoráját. Nem mesélte el neki senki, hogy nálunk is van zöldség, ráadásul módosítatlan? Arra nézvést pedig már tényleg csak találgatni tudok, hogy mihez kezdett az utolsó pillanatban berendelt varrógéppel. Az össznépi találgatás arról is folyt még, hogy miután a stáb két estére kibérelte az A38 hajót, lesz-e utóbuli a celebeknek, ahol az arra érdemesek kivetítő nélkül is láthatják magát a Herceget. Természetesen nem volt. Prince mindezektől függetlenül persze a ritka állócsillagok egyike, csak a legelején tűnt úgy néhány másodpercre, hogy a konkurencia ráeresztett valakit szegény Michael Jacksonra.
Még a fesztiválszezon elején Ligeti Nagy Tamás kapta a VOLT Fólió életműdíjat rockújságírói munkássága elismeréséül. Ligeti tényleg rockújságíró, de persze nem csak az. A rock and rollról írnak elegen. Neki viszont globális áttekintése van erről az egész csodálatos szörnyűségről, azt meg nem tanítják semmilyen tánciskolában. Valamint jelentős műveltsége, döbbenetes íráskészsége meg eszelős humora, és ezekre sem lehet befizetni. LNT az átadási ceremónián nekem ajánlotta a díjat, láttam a Híradóban. Bajtársias, szép gesztus. Meg is beszéltük utána telefonon, hogy mostantól két lehetőségünk van. Vagy elfűrészeljük a cuccot, vagy kéthetente felváltva nézegetjük. Isten éltessen, Tamás, told tovább! Like a Rolling Stone.
Harmincéves az MTV (Music Television). Egykori jelentősége ma már szinte felfoghatatlan, mint a videodiszkó vagy a klipek felvétele tévéből VHS-re. Az sem túlzás, ha kijelentjük, az MTV felbukkanása a keleti blokkban jelentős mértékben járult hozzá a szovjet impérium feldőléséhez, olyan volt, mint amikor Luke Skywalker haverjai felborítottak egy-egy birodalmi lépegetőt. Voltak nagy pillanataik. Az Unplugged sorozat, különös tekintettel a Nirvana fellépésére, a The Osbournes széria, a Beavis and Butthead vagy a hírek Steve Blame-mel. Aztán osztódott és elromlott, és már be kellett érnünk a Jackass-szel, valamint Madonna és Britney Spears felejthetetlen csókjával. Mára pedig kinyiffantotta őket az új zeneipari leosztás. De amikor 1981. augusztus elsején felhangzott, hogy Ladies and Gentlemen, rock and roll, és a képernyőn megjelent a The Buggles zenekar Video killed the Radio Star című klipje, az mégiscsak új fejezetet nyitott a popzene történetében.
Végül, ha már Nirvana és ősz, szeptemberben megjelenik a zenekar 1991-es Nevermind című albumának extrákkal csinosított jubileumi kiadása. Csekély előzetesként nemrég a Facebook nevű közösségi, hírszerzési és adóügyi oldal munkatársai lekapták a borító fényképét a lemez rajongói oldaláról, mivel azon látható a fotós csecsemőkorú (idén húszéves) fiának fütyije. Később a fotográfiát visszahelyezték. Itt tartunk most.