Válasz a bankszövetség főtitkárának

Kovács Levente, a Magyar Bankszövetség főtitkárának a Magyar Nemzet tegnapi számában megjelent írásában (A lakáshitelekről demagógia és illúziók nélkül) a devizahitelezés gyakorlatának átvilágítását és a bankok elszámoltatását szorgalmazókat populista demagógoknak, szakmailag felkészületlen illúziókeltőknek minősíti, de a gyakorlattal kapcsolatos, az elmúlt években számos alkalommal megfogalmazott aggályok egyikére sem ad választ, konkrétumok helyett közhelyekre épít. Szerinte a bankok nem tartoznak felelősséggel, hiszen a kamatok és az árfolyamok ingadoznak, senki sem tudja megjósolni a jövőt. A megbízható és átlátható banki termék iránti igény – a főtitkár szerint – csak demagóg illúziókeltés. Ráadásul, írja a főtitkár, a devizahitelesek jól jártak, jobban, mint a forintban eladósodottak. De a közhelyek és általánosítások helyett most is, mint a múltban, a tényekre összpontosítok, és most is, mint a múltban, várom a bankszövetség világos válaszát az alábbiakban feltett egyszerű kérdésekre.
1. Amikor a bank egy hitelkonstrukciót – mint például a svájcifrank-hitelt – ajánlja ügyfelének, szavatolja annak alkalmasságát a saját maga által megállapított hitelbíró képesség tükrében, vagy csak a levegőbe beszél?
Főtitkár úr szerint „a pénzintézetek a realitásokat szem előtt tartva végeztek szakmailag megalapozott kockázatfelmérést”, amikor a leendő ügyfél hitelbíró képességét felmérték. Szavatolja a bankszövetség tagsága a kockázatfelmérés szakmai megalapozottságát a bank és az ügyfél szempontjából egyaránt, vagy a szakmai megalapozottságra való hivatkozás csak meddő önfényezés?
A leendő ügyfél hitelbíró képességének felmérése alapján a bank svájcifrank-„alapú” hitelt javasolt és folyósított. Hogyan, milyen számítások alapján állapította meg a bank, hogy javallata elfér az általa megállapított keretek között? Milyen összehasonlítást készített a bank a javasolt termék és más lehetőségek – mint például a forintalapú hitel – között, abból mit tárt az ügyfél elé? Szavatolja a bankszövetség tagsága javallatának alkalmasságát az általa kijelölt korlátok tükrében vagy nem? Ha nem, mi célt szolgált a hitelbírálat?
2. Hogyan mérte fel a bankszövetség tagsága az árfolyam-, illetve a kamatkockázatot, felméréséről milyen tájékoztatást adott leendő ügyfelének?
A kockázatfelmérés világszerte a pénzintézetek mindennapi kenyere. Ellentétben a bankszövetség és tagsága hiedelmével, a bankok szerepe a pénzügyi rendszeren belül nem a kockázatok közvetítése azokra, akik azt kevésbé képesek kezelni, mint a bankok, hanem a kockázatok körültekintő felmérése, azok beárazása, és a vállalhatatlan kockázatok kiszűrése. A bankok éppen ennek a gazdaság és a társadalom szempontjából nélkülözhetetlen feladat elvégzésére kapják a banki tevékenységhez szükséges különleges jogosítványt. A gazdaság és a társadalom érdeke ugyanis nem az, hogy a cukrász a svájci frank keresztárfolyamának rejtelmeiben búvárkodjon, hanem az, hogy a lehető legfinomabb dobostortát süsse a lehető legméltányosabb áron, hogy aztán azt a bankár is élvezhesse. A bankár dolga pedig az, hogy vegye meg a finom dobostortát, és ahelyett, hogy annak előállításával kontárkodjon, helyesen mérje fel a svájci frankban rejlő kockázatokat, hogy aztán a cukrász ne legyen kitéve az abban rejlő, általa felmérhetetlen veszélyeknek.
Nos, mit mért fel a bank és hogyan? Elvégre tudta, hogy például 1988 és 2004 között a forint értéke mintegy 400 százalékkal romlott a svájci frankkal szemben. Tudta, hogy mekkora volt a magyar és a svájci infláció, hogy hogyan alakultak a bérek, tudta, hogy mindezen és további más adatok hogyan befolyásolták Magyarország versenyképességének alakulását, ismerte a magyar költségvetés és államadósság helyzetét, ismerte a svájci frank történelmi ingadozásának paramétereit más fizetőeszközökkel szemben, ismerte a svájcifrank-kamatok és az -árfolyam történelmi összefüggését, hiszen ezek az adatok mind elérhetők a számára. Pontosan milyen elemzést végzett mindezen tényezők alapján, és elemzéséből mit osztott meg a leendő hitelfelvevővel? A tényleges kockázat tényleges elemzésének tényleges eredményét vagy csak azt az állítólag nagy szakmai tudást igénylő bölcsességet, miszerint az élet tele van kockázatokkal?
3. Tényleg jól jártak a devizahitelesek?
Főtitkár úr többször és hangsúlyosan állítja, hogy a devizahitelesek jobban jártak, mintha forinthitelt vettek volna fel, de nem mutatja számításának módszerét, így nehéz megállapítani, hogy állítása milyen szakmai hibának a következménye. Az állítás ugyanis nem felel meg a valóságnak. A valóság az, hogy egy 15 évre vagy annál hosszabb futamidőre felvett svájcifrank-hitel, ha ma visszafizetésre kerülne, az eddig kifizetett törlesztőrészletekkel együtt jóval nagyobb összegre rúgna, mint az azonos összegű, azonos futamidejű forintalapú jelzáloghitel. Főtitkár úr valószínűleg csak az eddig esedékes törlesztőrészleteket veszi figyelembe, és megfeledkezik a tőke értékének alakulásáról. Márpedig az összehasonlítás csak akkor érvényes, ha a kétféle hitel alatt keletkezett teljes tartozást hasonlítjuk össze egymással. Milyen képlettel tudja főtitkár úr alátámasztani állítását?
4. Pontosan hogyan számítják ki a törlesztőrészleteket a bankszövetség tagjai?
Főtitkár úr szerint a törlesztőrészletek alakulása az árfolyam és a kamat tényleges alakulását követi. De ez sem felel meg a valóságnak. Az általam megvizsgált esetek mindegyikében a törlesztőrészletek a kamat és az árfolyam emelkedését jóval meghaladó mértékben emelkedtek, majd a csökkenés jelentős késéssel, az árfolyam-, illetve a kamatcsökkenéstől elmaradt. Szintén alaptalan főtitkár úr és a bankok állítása, miszerint a törlesztőrészletek a bankok tényleges forrásköltségét tükrözik. Valójában a bankok forinthitelt nyújtottak forintban, amit az adós forintban köteles visszafizetni. A devizára való hivatkozás csak arra való, hogy a bank az adós kötelezettségét követhetetlen módon, önkényesen állapíthassa meg. Amennyiben főtitkár úr ezt az állítást cáfolni kívánja, szíveskedjen kimutatni a tényleges forrásköltség és a törlesztőrészlet közötti kapcsolat kiszámításának módszerét. Ha lenne ilyen kapcsolat, hogyan lenne magyarázható, hogy például a másik három visegrádi országban a devizahitelek kamatterhei rendre és jelentős, 300 bázispontot is meghaladó mértékben elmaradnak a nálunk tapasztaltaktól, miközben a bankok kedvenc hivatkozása, a kockázati felár nem mutat ilyen eltérést?
Sajnos a hitelszerződések alapján nem lehet kibogozni a törlesztőrészletek számításának módszerét. Az egyoldalú szerződésmódosítás bevezetésével a bankok olyan szerkezetet hoztak létre, ami szerint az egyik fél (a bank) időről időre saját szuverén döntésével, és az ellenőrzés kizárása mellett, olyan kötelezettségeket terhelhet a másikra (az adósra), amilyeneket akar. Ha tehát arra kérnénk például egy független hatóságot vagy bíróságot: számítsa ki, a szerződés alapján mennyit kellett fizetnie az adósnak a hitelszerződés létrejötte óta, a megkérdezett nem tudná a feladatot elvégezni. Az európai jogrendszerek mindegyike egy olyan szerződést, amelyből az egyik szerződő fél terhe a másik ellenőrizhetetlen, a szerződés létrejöttét követő döntésétől függ, még létrejöttnek se tekinti, még szerződésnek sem nevezi, mert a szerződés alapján nincs megállapítható közös akarat. De a jogi kérdéstől függetlenül, miféle banki gyakorlat az, amelyik az adósnak megtagadja adóssága kiszámításának lehetőségét? Egyáltalán, miért találta a bankszövetség tagsága szükségesnek az olyan szerződés és gyakorlat bevezetését Magyarországon, amilyen sehol másutt – kiemelten az itt működő bankok anyavállalatainak országai egyikében sem – ismert vagy engedélyezett? Márpedig az egyoldalú szerződésmódosítás hazánk határain kívül ismeretlen.
A fentiekben foglaltak jogi következményeinek megállapítása természetesen a magyar, szükség esetén a strasbourgi bíróság dolga. De bárhogyan is dönt az igazságszolgáltatás, a magyar társadalom jelentős hányada becsapottnak érzi magát, nem bízik se a bankokban, se a honatyákban, sem az állampolgárokat védeni hivatott állami szervezetekben. De ne essünk kétségbe. Efféle „balesetek” még a nálunk jóval fejlettebb demokráciákban is előfordulnak. Gondoljunk például a most Nagy-Britanniában zajló sajtóbotrányra, az egykori Watergate-re vagy a német pártfinanszírozás ügyére. A gond kezelésére a fejlett demokráciák a teljesen független, megfelelő szakmai tapasztalattal rendelkező vizsgálóbizottság intézményét hozták létre. Elképzelhető, hogy a velünk történt baleset nem szándékos rossztett, hanem joghézagok, félreértések, hanyagságok vagy szakmai hiányosságok keserű gyümölcse, még akkor is, ha az eddig megismert tények alapján a dolog lényege közönséges harácsolásnak tűnik. Viszont minden magyarázkodás, ami tagadja, hogy baleset történt, vagy a balesetért az áldozatot teszi felelőssé, csak a bankok, a kormány, az Országgyűlés és az állami szervek hitelességének további, esetleg végzetes csorbulását eredményezi.
Mindenki közös érdeke, hogy tisztán, a konkrét tények és nem ködös általánosítások alapján láthassuk, mi történt. Egy ilyen vizsgálóbizottság gerince lehetne az Európai Bankfelügyeleti Hatóság, amely szakmai felkészültségéhez és függetlenségéhez nem fér kétség. Ha a bankszövetség tagjainak fontos összeomlott hitelességük helyreállítása, ha valóban úgy vélik, hogy nincs vaj a fejükön, nem lehet ellenvetésük.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára