A bérnek a teljesítményhez kell igazodnia

A legújabb hírek szerint a kormány elfogadta az új köznevelési és az új felsőoktatási törvényt megalapozó koncepciókat, ennek ellenére hivatalosan még mindig nem hozták nyilvánosságra a dokumentumokat. Miért van még mindig olyan gyanúsan nagy csend?
– A kormány munkájáról a kormányszóvivő tájékoztat. Szijjártó Pétertől úgy tudjuk, hogy a főbb vonalakban a kormány elfogadta a tervezeteket, de számos részletkérdés van, ami még pontosításra, kiegészítésre szorul.
– A közoktatási koncepcióban foglalt vállalások végrehajtásához több száz milliárd forintra van szükség. Az egész napos iskola, a korai óvodáztatás, a mindennapos testnevelés, a pedagógus-életpályamodell bevezetéséhez is többletforrás kell. Van erre elég pénz?
– Egyelőre sajnos nem látszik a vállalások fedezete. Tervezem, hogy meghívjuk a Fidesz oktatási munkacsoportjához Naszvadi Györgyöt, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkárát, hogy tisztán lássunk a pénzügyi források tekintetében. A múlt hét végén ugyanis az oktatási kabinet ülésén Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár asszony az anyagi fedezetre vonatkozó kérdéseket elhárította magától.
A kistelepülések nyerhetnek
– A koncepció egyik legnagyobb visszhangot kapott pontja az oktatás állami feladattá válása. Erre valóban szükség van?
– A mérések azt mutatják, hogy a magyar oktatási rendszer nem képes csökkenteni egy gyerek otthonról hozott hátrányait, sőt, gyakran növeli a diákok között meglévő különbségeket. Ennek egyik oka a szétaprózott iskolafenntartás. Ma 2200 önkormányzat tart fenn közoktatási intézményt, és ezek méretükből, helyzetükből adódon nagyon különböző esélyeket adnak. Szabad iskolaválasztás van, ami érték, de a mára kialakult gyakorlat szerint sokszor mégsem a gyerekek választanak iskolát, hanem az intézmények szelektálnak közöttük. Általános jelenség a spontán szegregáció, amikor a jó oktatást tudatosan kereső szülők elviszik a gyereküket az általuk legjobbnak tartott iskolába, a kevésbé szerencsések pedig maradnak. A helyzet kezelhető lenne, ha nagyobb fenntartói körzetek lennének, akkor ugyanis a feltételeket és az esélyeket ki tudnák egyenlíteni például forrásátcsoportosítással, emelt tanári pótlékkal, jobb eszközök biztosításával. Indokolt a jelenlegi iskolafenntartási rendszerhez hozzányúlni, hiszen sok olyan kistelepülés van, amelynek iskolája vergődik, és szakembere sincs, hogy a feladatokat jól ellássa. Ott azonban nem szabad centralizálni az oktatást, ahol ezt a feladatot az önkormányzatok jól el tudják látni.
– Sokan attól tartanak, hogy az államosítás újabb forráselvonást jelent majd az önkormányzatok számára.
– Jelenleg évente 880 milliárd forintba kerül az oktatási rendszer fenntartása, ennek kicsit kevesebb mint a felét állja a költségvetés, a többit az önkormányzatok teszik hozzá. Ha az állam lesz a fenntartó, az önkormányzati részt akkor is elő kell teremteni. Ennek egy jelentős részét a jövőben is önkormányzati forrásokból kell megoldani, vagyis egyes pénzek egy részét, amiket a kormány eddig átengedett önkormányzatok számára jövedelemként – például illetékeket, adókat –, nem kapják majd meg. Minél kisebb egy település, annál inkább kedvezményezettje lesz ennek a rendszernek, minél nagyobb, gazdagabb, annál inkább kárvallottja. Azzal is számolni kell, hogy az egyes önkormányzatok által nyújtott kiemelten magas színvonalú oktatást a kormány egységesen, generálisan nem tudja majd fenntartani. Tehát ahol ma van minden gyereknek ingyenes úszásoktatás, ott a jövőben csak akkor lesz ilyen, ha az önkormányzat a csökkentett forrásból is képes azt fenntartani.
– Tehát az állami feladatvállalás a legjobb iskoláknak árthat?
– Pontosabb úgy fogalmazni, hogy a legtöbb pluszszolgáltatást nyújtóknak, amelyek más módon, illetve nehezebben tudják majd finanszírozni a kiemelt, nem kötelező oktatási szolgáltatásaikat. Pozitívum ugyanakkor, hogy fordulatra nyílik lehetőség a pedagógusbéreket illetően. Mára bebizonyosodott, az osztálylétszámnak szinte semmilyen hatása nincs az oktatás minőségére, a jól képzett, motivált pedagógusoknak azonban annál inkább. Abban kell érdekeltté tenni őket, hogy jobban és többet dolgozzanak. A béreknek az aktuális teljesítményhez kell kapcsolódniuk, és nem az életkorhoz vagy rangokhoz.
Kritikus elemek
– Ezt a célt szolgálja a köznevelési koncepcióhoz kapcsolódó pedagógus-életpályamodell.
– Egy életpályamodellnek vannak kritikus elemei, ezek határozzák meg értékét, hatékonyságát. Először is a jó modell a béremelést összeköti a pedagógusképzés átalakításával, ennek részeként ösztöndíjjal teszi vonzóvá a képzést a legtehetségesebbek számára. Az államtitkárság modelljében az ösztöndíj összege túl alacsony, ráadásul az is csak az utolsó időszakban jár. Mi ezen változtatnánk, a tanulmányok kezdetétől, és jelentősebb összeggel támogatnánk azokat, akik ezt a pályát választják. Az ideális modellben a bértáblák nem lineárisan emelkednek, hanem az elején radikálisan nőnek, majd laposabbá válnak. Az, hogy 40 év múlva majd jól kereshet valaki, nem jelent elegendő vonzerőt a fiatalok számára. Alapelem az aktuális teljesítmény finanszírozása. Az, hogy minden pedagógusnak 32 órát bent kell tölteni az iskolában ugyanannyi pénzért, függetlenül attól, tart-e több órát vagy sem, a teljesítménykülönbségeket figyelembe venni képtelen bérezést jelent. Ez pedig súlyos probléma. A harmadik elem a pedagógusok rendszeres, külső szakmai értékelése, minősítése. S nem egy vagy két alkalommal, mint az államtitkárság modelljében, hanem 5-8 évente. Végül, a változásnak el kell érnie egy kritikus tömeget, a több kisebb lépés nem célravezető, mert céljával ellentétes hatást ér el.
– Az államtitkárság modellje átlagosan 30 százalékos béremelkedést jelentene. Ez nem elég az áttöréshez?
– A mérték akár megfelelő is lenne, ha ezt minőségi teljesítményhez kötött, differenciált rendszerbe forgatjuk bele. Ha a több pénzt az kapja, aki többet dolgozik, és nem az, aki csupán túléli a dolgokat. Érdemes átgondolni azt is, vajon eléri azt a bizonyos kritikus tömeget például a kistelepülésen a hátrányos helyzetű gyerekeket nevelő pedagógusok számára kínált
2-3000 forintos pótlék. Szerintem nem, de talán még ennek az összegnek a tízszerese is kevés lenne. Ha nem áll rendelkezésre elegendő pénz, akkor nem az általános bevezetést kell erőltetni, hanem a differenciált megvalósításra kell törekedni, vagyis első körben azokon a területeken kell rendezni a béreket és a feltételeket, ahol erre a legégetőbb szükség van. Több országban például csak a hátrányos helyzetű régiók pedagógusai számára vezettek be életpályamodellt. Másutt úgy döntöttek, hogy a tanítók hosszú időn keresztül jobban keressenek, mint a gimnáziumi tanárok, az volt ugyanis a cél, hogy jelentős javulást érjenek el a korai oktatási szakaszban.
– Melyik lenne az a terület, ahol mindenképpen az első körben vezetné be az ösztönző modellt?
– A nemzetközi tapasztalatok, mérési eredmények azt mutatják, nem a tetején kell kezdeni a rendszer megerősítését. Először a talapzatot kell stabilizálni, a kisgyermekkori, kisiskoláskori fejlesztésre kell koncentrálni. Ha nincs elegendő pénz, akkor először az óvónők és az alsó tagozatos pedagógusok jelentős béremelésére kell fókuszálni, illetve a hátrányos helyzetű térségekben dolgozó pedagógusok ösztönzésére. Fontos az is, hogy az óvodát terjesszük ki mindenkire, és hozzuk előrébb, túlzónak érzem azonban a hároméves kortól kötelező óvodáztatást, a négy évet érzem reálisnak.
Délután az iskolában
– Miért nem jó a hároméves kortól kötelező óvoda?
– A normális szociális, kulturális és családi viszonyok között egyszerűen nincs szükség a kötelező óvodára, mert a hároméves otthoni körülmények között is megfelelően fejlődik. A hátrányos helyzetű gyerekekkel már más a helyzet, de a törvényi kényszer helyett inkább motiválni kell őket az óvodába járásra, például anyagi ösztönzéssel. Nem mellékes szempont az sem, hogy több tízezer óvodai férőhelyet kellene létrehozni, több ezer óvodapedagógust kiképezni. Mert az alternatívaként felkínált családi napközi jó lehet egy gazdag településen, ahol jó hátterű gyerekek járnak ide, de a hátrányos helyzetű régiókban óvoda kell, szakképzett pedagógusokkal, akik nem csak vigyáznak a gyerekekre napközben. Örömmel látom, hogy a Fidesz által hosszú ideje képviselt egész napos iskola is bekerült a törvénybe, ám a javasolt megoldást túlzónak, átgondolatlannak tartom.
– Miért túlzás?
– Ha a feltételek megteremtése és hozzáértés nélkül akarunk változtatni, akkor általában a visszájára sül el a dolog. Az egész napos iskola nem egyszerűen azt jelenti, hogy a gyerekek nem mennek haza délben, ez más iskolaszervezési gyakorlat. Délelőtt és délután is vannak szakórák, a közbeeső időkben végzett tevékenységek pedig szervesen kapcsolódnak ehhez. Egyszerre humánusabb és hatékonyabb az ilyen iskola. Nagy esélyt ad a különbségek csökkentésére: minden gyerek anyagi helyzetétől függetlenül hozzájut például azokhoz a művészeti vagy sportfoglalkozásokhoz, a nyelvi képzéshez, amit amúgy csak középosztálytól felfelé tudnak megvásárolni a szülők, másrészt van idő gyakorlásra, csoportmunkára, ismétlésre, személyre szabott, egyéni fejlesztésre. Ezt a formát az alsó tagozatban mindenképpen jó lenne választható módon lehetővé tenni, ösztönözni az erre pedagógiailag alkalmas iskolákat, hogy ezt válasszák. A felső tagozatban azonban már jóval nehezebb a megvalósítás, és nem csak azért, mert drágább. Az elmúlt nyolc évben a kormányok gyakran hitték, a paragrafus erejével meg lehet változtatni a valóságot, pedig munka, pénz, szakmai felkészültség nélkül a legjobb elképzelésből is csak papír lesz. A mostani közoktatási koncepcióban is az látszik, hogy a tervek meghaladják a szakmai, pénzügyi lehetőségeket. Aki sokat markol, az a végén semmit nem tud megvalósítani. Érdemes nagy célokat megfogalmazni, de realistának kell maradni, és látni, hogy a megvalósítás csak lépcsőzetesen, a feltételek megteremtése után valósítható meg.
– A koncepció legutóbbi változatában nem szerepelnek évszámok az életpályamodell bevezetésénél, pedig korábban 2013-ra és 2015-re tervezték a kétlépcsős emelést.
– Egy dolgot megtanultam az utóbbi tíz évben: az igazat kell mondani, és tisztességes megállapodásra kell törekedni. Nem érdemes 400 ezres fizetéssel kecsegtetni valakit 2016-ra. Az öröklött nehézségek és a válság miatt elég nagyok a bajok ahhoz, hogy a felek őszintén beszéljenek egymással. A kormány és a szakszervezetek is vállalják annak a felelősségét, hogy jelentéktelen mértékű általános bérkorrekció vagy szerteágazó, mindent felölelő szakmai fejlesztés helyett egy-egy területre összpontosítsunk.
Egy súlyos hiba
– Az új szakképzési koncepció is elkészült. A Nemzetgazdasági Minisztérium tervezete szerint a gyakorlati képzést a vállalati szektor venné át az iskoláktól, a szakképzés időtartamát pedig a jelenlegi négyről három évre rövidítenék le.
– Jó elképzelés, hogy a gyakorlati képzésben a cégek kapjanak meghatározó szerepet, az már azonban alaposabb vizsgálatot igényel, hogy egyik napról a másikra át tudunk-e állni erre. A közismereti képzést nélkülöző hároméves szakmunkásképzés kizárólagossá tételét ugyanakkor súlyos hibának tartom. Tény, hogy az ebben részt vevő diákok egy része végzettség nélkül kipotyogna a szakképzési rendszerből. Nekik valóban esélyt jelent a rövidebb képzés, ez a kisebb rossz. Ám nem lehet átállítani erre az egész rendszert. Vagy megerősítjük az általános iskolát az egész napos iskolával, a diákok óraszámának emelésével és adott esetben a kilencedik osztály beépítésével, vagy fenntartjuk a négyéves szakképzést, és egymás mellett működtetjük a rövidített képzéssel. A közismereti tárgyak oktatására időt alig engedő hároméves képzés kizárólagossá tételével újratermeljük azt a jelenleg 900 ezer fős inaktív réteget, amelynek a munkához, közmunkához juttatása ma a kormány legnehezebb feladata. Ezek a betanított munkára képzett fiatalok nagyon gyorsan munkanélkülivé válnak, és azok is maradnak, mert nem lesz meg a kellő alaptudásuk ahhoz, hogy továbblépjenek. Ez ma kizárólag egy meghatározott nagyvállalati, ipari lobbi érdekét szolgálná, amely betanítás jellegű képzést szeretne, amit máshol ők maguk végeznek el. De középtávon ez már nekik is rossz, hiszen a kialakuló helyzetből fakadó terhek őket is érintik a magasabb adókon, járulékokon keresztül.
– Ha ez így van, miért támogatja a kormány a rövidített képzést?
– Azért, mert választ ad a lemorzsolódásra. A baj az, hogy a másik oldalon viszont rontja a többiek esélyeit. A világ nem fekete-fehér, a megoldásainknak is differenciáltaknak kell lenniük.
Érettségizett szakmunkások
– Félő, hogy a fiatalok többsége a könnyebbik utat választja.
– Nem. Van is neheztelés emiatt a kamara részéről. A magyar családok tudják, hogy az előrejutáshoz, a sikerhez a tudáson keresztül vezet az út. Ez az ereje, a motorja a magyar társadalomnak és a magyar gazdaságnak. Ezt nem elfojtani, hanem támogatni kell. A vállalatok nagy része keresi az érettségizett szakmunkásokat, és jobban meg is fizeti őket, mint a többieket.
– A szakképzési koncepció 40 százalékkal csökkentené a gimnazisták számát, miközben a szakiskolások számát 30 százalékkal növelné.
– A koncepciót még nem láttam, de hallottam ilyen ötletekről. A szakmai vélemény szinte egyöntetű abban, hogy adminisztratív eszközökkel nem szabad és nem is nagyon lehet szűkíteni az érettségi képzéshez való hozzáférést. Az érettségizett szakmunkások száma az utóbbi években jelentősen nőtt, ez a jó irány. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a leghátrányosabb helyzetű gyerekek a szakmunkásképzésből is kiesnek. A feladat az, hogy a cigány gyerekeket is megtanítsuk normális szakmára, nem pedig az, hogy adminisztratív eszközökkel begyötörjük a középosztály gyerekeit is a szakmunkásképzőbe.