Álmatlan éjszakák

Nem kockáztatna nagyot az a fogadó, aki arra tenne, ha ma vagy holnap egy minőségi lapot kinyit, abban az Európai Unióról szinte kivétel nélkül csak lehangoló híreket talál. A görög–portugál–ír–olasz válság, az euróövezet és ezzel az egész unió szinte végzetes veszélyeztetettsége, a további bővítés – a balkáni és török csatlakozás – zátonyra futása, Románia és Bulgária schengeni csatlakozásának elhalasztása. Nem beszélve arról a történelmi méretű, a nyugati világ megosztottságához vezető politikai válságról, amely szeptember 23-án veszi majd kezdetét, amikor a palesztinok New Yorkban az ENSZ-hez fordulnak államiságuk elismeréséért.
Az igaz, hogy sem José Manuel Barrosónak, az Európai Bizottság, sem Herman van Rompuynek, az Európai Tanács elnökének mamája nem ígért könnyű álmot, de azon álmatlan éjszakákra egészen biztosan nem készítette fel őket, amelyek idején mostanában forgolódnak.
Emlékszünk még a „régi szép” időkre, amikor – például – a „nagy bővítés” örömmámorát követő hónapokban, pontosan 2004. december 10-én az Európai Bizottság bejelentette minden idők legköltségesebb uniós programját, a Galileót, amely uniós választ ad az amerikai globális helymeghatározó rendszerre (GPS), és amely „2008-ban kezdi meg működését”? Hogy hány évre állunk ma ennek megvalósulásától? Erre ma Brüsszelben rákérdezni is udvariatlanság, éppen úgy, mint a Nabucco földgázvezetékre, amelyet 2012-re akartak üzembe helyezni azért, hogy az EU csökkentse függőségét az orosz földgáztól. Ehelyett működésbe hozták az orosz Északi Áramlat földgázvezetéket és a napokban írták alá a magukat az uniós vágyaktól függetlenítő, nagyobb európai hatalmak vezető energiacégei az orosz Gazprommal a 2015-re szintén Európába gázt szállító Déli Áramlat vezetékre vonatkozó szerződést, amellyel most már szinte teljes lesz az orosz energia-harapófogó.
Akik pedig abban reménykedtek eddig, hogy az unió vezető országának, Németországnak a szekerébe kapaszkodva húzzák ki saját fogatukat a kátyúból, jobb, ha más szekér után néznek: az OECD, a gazdag országok elemző és előrejelző részlege most tette közzé jóslatát, amely szerint a német gazdaság az év legutolsó negyedében erősen zuhanni fog – olyannyira, hogy ebben az időszakban az iparosodott országok közül az utolsók egyike lesz. Hogy ez mit jelent számunkra, ahhoz szinte nem kell kommentár. Csak annyi netán, hogy „nyitni kék, nyitni kék”, mégpedig – bizony, bizony – keleti irányba, ahogyan ezt egy ideje végre észrevettük. A sötét görög tragédia pedig itt bontakozik ki előttünk: az athéni kormány mindeddig nem tudta meggyőzni a nemzetközi hitelezőket, hogy elfogadható tervet dolgozott ki az egyre reménytelenebbül növekvő finanszírozási „ollója” bezárására, holott már csak három hete van arra, hogy egy ilyen tervvel előálljon, ha meg akarja kapni a további működése legalább látszatának fenntartásához szükséges újabb, ezúttal nyolcmilliárd euró összegű pénzinjekcióját. Miközben változatlanul folyik a vita arról, hogy mi lenne jobb Görögországnak, az euróövezetnek és magának az Európai Uniónak: ha Hellász búcsút mond annak vagy bennmarad, és hogy mely országnak van az utána következő legnagyobb romteremtő potenciálja.
Ha az unióban alkalmazotti státusra vágyó stréber diplomás tanácsot kér szüleitől, szerintük melyek a legjobb mondatok, amelyekkel megkedveltetheti magát vizsgáztatói előtt, e két kijelentés feltétlenül a nyertesek közé tartozik: „a kihívásokra a kellő válaszokat kell megtalálni” és „az unió az értékek közössége”. Ha az unió maga kérne tanácsot, a helyes válasz pedig talán ez lenne: a kihívásokra valóban az értékeken alapuló válaszokat kell adni.