Szent és profán sehol nem tartozik össze olyan nagyon, és sehol nem válik ketté feltűnőbben, mint egy falusi búcsúban. Szeptember eleje, Kisaszszony napjának előestéje van, a szél forrón fúj sötétedés után is, emberemlékezet óta nem volt errefelé ekkora aszály. A fű kiégve, minden fuvallatnál zörögnek a kiszáradt levelek a fákon. Mégis varázslatos ez az éjszaka. A doroszlói kegyhely falain belül lassan – mintha rég nem látott pára lenne – megül a finoman mormoló zsolozsma. Éjfél után minden lehalkul, már nem közvetítik a mikrofonok az előimádkozók hangját, nincs már úgynevezett hivatalos program sem, csak puha sötét. Itt-ott némán imádkozók, akiknek csak az ajkuk mozog, máshol halkan éneklő csoportok, a Mária-szobrok előtt összeolvadó, egymás lángjából égő gyertyák. Mindenki virraszt, csak a kéregető romák gyerekei alszanak a fák alá terített pokrócokon. Aki végére ért a rózsafüzérnek, a kút felé indul, mostanra apadt kicsit a tömeg, és végre odafér mindenki a szent vízhez.
Noha már az Árpád-korban a környék legnevesebb búcsújáró helyének számított a doroszlói Bajkút, a törökjárás után a pusztulás és teljes nemtörődömség áldozata lett a szent hely. 1792-ben – miután újratelepült és ismét élni, virágozni kezdett a környék – a Szent Szűz ismét megjelent itt. „Záblóczky János bogojevói lakos oly szerencsétlenül járt, hogy mindkét szeme világát elvesztette – szól a szent kútról szóló legenda. – Mivel hetvenéves anyjának egyetlen gondviselője volt, minden emberi segítséget megpróbált, hogy szeme világát visszanyerje. […] A világtalan ember nagy tisztelője volt a Szent Szűznek. Hosszú idő telt már el forró imában, amikor álmában megjelent neki a Szent Szűz, és meghagyta neki, hogy menjen el a Bajkúthoz, mossa meg szemhéját a kút vizében. János fölébresztette édesanyját, és nagy örömmel beszélte el neki álmát. Alig várták a virradatot, máris elindultak. Az idős asszony kézen fogva vezette vak gyermekét a kúthoz. Itt aztán, amikor buzgó imádság és fohászkodás után háromszor megmosta szemét, fölsikoltva kiáltott anyjának: »Ó, édesanyám, de régen nem láttam kendet, de már most látom, hála legyen az Istennek és a Boldogságos Szűznek!« Ezután hálát adva Istennek és a Kegyelmek Anyjának, minden vezetés nélkül sietett haza.” A csodás esemény után a régi kegyhely ismét a hívek áhítatának tárgya lett, s már nem Bajkútnak, hanem Szentkútnak nevezték.
„A hiten múlik, nem a fürdőzésen!”
Ma legalább tíz csapon keresztül csobog a – tiszta, iható – víz, amely túlfolyik, kis medencében gyűlik össze. A föld gyomrából kizubogó víz határozottan hideg, néhány idős néni mégis térdig beleáll, ráadásul harisnyástul. Úgy toporognak a vízben, mint a gyerekek, szégyenlősen nevetve bizonygatják, hogy ők, akiknek a legnagyobb melegben is zoknit kell húzniuk az állandó felfázás miatt, ettől a szent víztől soha nem fáznak meg, viszont a lábuk dagadása elmúlik. Én is kipróbáltam, és kétségtelenül nem fáztam meg, de a másnapi véget nem érő szentmisén a nagy melegben az én bokám kifolyt a cipőmből. A nénik ettől sem jöttek zavarba: „A hiten múlik, kedves, nem a fürdőzésen!” Horváth Imre doroszlói plébános 1885-ben annak a – mai napig is a kegytemplomban őrzött – szentkúti naplónak az alapján, amelybe bejegyezték az itt történt csodákat, rövid históriát írt Szentkútról. A doroszlói lelkészek több mint nyolcvan igazolt gyógyulást jegyeztek fel a kegyhelyen, az utolsót 1988-ban, és a mai napig biztatnak mindenkit, hogy jelentse be, ha a Szűz közbenjárásával Szentkúton gyógyult meg. A falakon túl egészen más a világ: zsibvásár, kiabálás, körhinta, mindenre ráül a sülő hús szaga, sokan már a söröspohárba kapaszkodnak, hogy az asztalra ne koppanjon a fejük. A búcsújáró hely mellett épült valamikor a XVIII–XIX. század fordulóján egy fogadó, amely a búcsút nyerni érkezőket volt hivatott kiszolgálni. A vak ifjú gyógyulásának híre futótűzként terjedt a Duna–Tisza közén, hamarosan gyógyulni vágyók tömege lepte el a szent helyet. A fogadó gyönyörű épület, de életveszélyesen romos, ettől még vidáman üzemel itt egy kocsma. Csak a sörös- és üdítősüvegek újak benne, egyébként minden pontosan olyan, mint kétszáz éve lehetett.
Nem úgy a Szentkúthoz vezető utcában! Doroszló jó földjeinek köszönhetően még ma is gazdag településnek számít, élő néphagyománnyal, innen indult a gyöngyösbokréta néptáncmozgalom. Az átlagos parasztház olyan tágas és tekintélyes, hogy északabbra nagypolgári villának is beillene. A legtöbb telek dupla, egy lovas kocsi meg tud fordulni az udvarban, szinte mindenhol állnak még a tágas magtárak és a hatalmas istállók. A legtöbb telek vége lefut a Duna–Tisza–Duna-, régebbi nevén Mosztonga-csatornához. A városi embernek felfoghatatlanul széles utcákra a legtöbb házban két hatalmas, a helyi divat szerint kézzel virágosra festett szoba néz, mögötte tágas konyha, nagy kamra, virágoskert, gazdasági udvar – mindez zárt első kertet alkot. Ajtónyi szélességű utacska vezet a szomszéd háza és a magtárak sora között a hátsó kertbe, ahol a végtelen alföldi rónán jár körbe a tekintet. Veteményes, gyümölcsös, a kert végében nádas, a csatornaparthoz kikötve a csónak… ez a tökéletes ökológiai egység, a földi paradicsom.
Hegyi tangó
A faluban még sok áll a gyönyörű, többségében a Monarchia idején épült magyar parasztpolgári házból. Ám többől már kihaltak vagy elmentek a tulajdonosok, a helyükre délről jöttek menekültek, ahogy ők nevezik magukat: elüldözöttek.
Éjnek évadján a főutca több portáján is tárva-nyitva a nehéz vaskapu, minden kivilágítva, odabent önfeledten táncolnak, énekelnek, esznek, isznak, gyermeket nemzenek, kilométerekkel odébb is hallani a szerb etnopopot, amelyet a magyarok hegyi tangónak neveznek. Senkit nem zavar, hogy szerda éjjel van, vagy inkább már csütörtök hajnal, holnap a gyerekeknek iskola, a szüleiknek munka. Mára ott tart a helyzet, hogy a jobbára roma betelepülőknek senki nem mer szólni, az emberek inkább összecsomagolnak, és helyet adnak az új honfoglalóknak.
Nem, most egyáltalán nem vigasztal, hogy tudom, ez az élet rendje, a Kárpát-medencében is éltek előttünk avarok meg kelták, és hogy a népek vándorlása a történelem része, és a világ maga a változás. Budapesten születtem, míg az egyik nagymamám Zomborban, a másik Zentán és egy nagyapám Szabadkán.
Hogyne lenne közöm ahhoz, ami a Bácskában történik!
Mielőtt elindultunk volna Doroszlóra, körbesétáltunk az egykori Bács-Bodrog vármegye fővárosában, a még megkopottságában is ragyogó pompájú Zomborban. Elég egy pillantást vetni a 365 szobájú megyeházára, és az ember azonnal megérti, miért tartották ezt a megyét az ország egyik leggazdagabb tartományának, micsoda jólét lehetett a zsíros, gazdag bácskai földek jóvoltából. Ennek most már semmi nyoma. Csupán anynyit „fejlődött” a város, hogy a tündéri bájú Párizsi utca – ahol hajdan földszintes, körfolyosós kis kuplerájok, kiskocsmák, mozik sorakoztak, s amely az ország első aszfaltos utcája volt (hogy az asszonyok a sáros kocsikerékről ne jöjjenek rá arra, hol járt az uruk) – egyik oldalát lebontották, és ocsmány üveg-fém plázát építettek, pedig nincs is fizetőképes kereslet. A Vajdaságban jelenleg körülbelül kétmillió ember él, ebből kétszázezren vannak munka nélkül. A tartomány erősen öregszik, az átlagéletkor – a jelentős bevándorlás ellenére is – negyven év fölött van, vagyis a legszerényebb becslések is húsz százalékra vagy annál is többre teszik a munkanélküliségi rátát. A gyárak állnak, a földek parlagon, a boltok konganak, mert nincs miből vásárolni, egy átlagos értelmiségi fizetés 250–300 euró, míg az árak ugyanazok, mint Magyarországon.
A doroszlói Szentkutat szokás a Délvidék Csíksomlyójának is nevezni. Kétségtelenül ősi hely, az Árpád-kor óta e vidék legjelentősebb búcsújáró helye, 1173–1183 között III. Béla nejének, Margitnak az alapítása. Premontrei szerzetesek éltek itt. A szájhagyomány szerint a vidéket mocsár borította (kevésbé aszályos időben most is mocsaras a vidék, misztikus látvány Szentkút reggel, amikor körülöleli a mocsaras csatornapartról felszálló pára, amelyet régi szentképeken látható fénycsíkokra szel a fák levelein áttűnő napfény). E régi mocsárnak a lakói betyárok lehettek. Erősek, egészségesek voltak, mert a közelben lévő csodás erejű forrás vizét itták, s a betegeket is elvezették a forráshoz. Kis házikó is volt a közelben, de az a tűz martalékává vált, amelyben bennégett a sok mankó, bot, amelyet a gyógyultak hagytak ott. Több kiadvány is megemlíti, hogy a legtöbb csoda akkoriban történt, amikor az Isten különös közreműködésére volt szükség, hogy a katolikus hit Bácskában megmaradjon.
A doroszlóiak Szűz Mária szentkúti megjelenésével magyarázzák a kút vizének csodás erejét. A legendának több változata él a néphitben. Egyik szerint a Szűzanya megjelenésekor lábával megérintette a földet, s azon a helyen forrás fakadt, csodatevő víz buggyant ki. A lakosság azt tartotta, hogy a Szent Szűz többször is megjelent a szent kútnál, a Mosztonga felől, a vízen jött. A nádasban volt egy folyosó, ahol a ladikok jártak, a „csónakcsapás”. Ott a víz soha nem fagyott be, és a doroszlói lakosság ezt tartotta Szűz Mária útjának. Mások szerint a Mosztonga vize mindenütt zavaros volt, de ahol a Szűzanya megjelent, tükörsima, tiszta lett, és ott nem keletkezett rajta jég.
Vallási értelemben tehát Szentkút hasonlatos Csíksomlyóhoz, szintén Mária-kegyhely – de Nyugat-Bácskára nem jellemző az a megindító nemzeti öntudat, amely a Székelyföldön járva átmelegíti még a legcinikusabb lelkeket is. Errefelé történelmileg másképp alakult, kegyetlenebb volt a megtorlás a második világháború után, és andalítóbb a jólét Tito alatt. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a ma Vajdaságnak nevezett területen élő magyarság milyen pokolian megszenvedte a délszláv háborút, pedig tényleg semmi közük nem volt ehhez az öldökléshez, mégis elfolyt a fiaik vére, és egyik napról a másikra rájuk szakadt a szegénység, félelem, reménytelenség érzése. Ezután jött a december 5-i népszavazás hatalmas pofonja. Aki szórványban él, és folyamatosan csak a pusztulással szembesül, előbb-utóbb elfásul, és nincs kedve mellveregetősen magyarnak lenni. Az anyaországi támogatások csak arra jók, hogy mindenkit összeugrasszanak, egyébként is az itteniek szerint könnyebb pénzt kapni árvalányhajra és citerára, mint iskolára és nyelvtanfolyamra, így aztán a maroknyi zombori magyarság jó része a Magyar Polgári Kaszinó mellett a német egyesületbe is jár: annyi sváb vér van mindenkiben, hogy joggal lehessen tag, a nyelvet meg ráér megtanulni, úgyis mindenki magyarul beszél. Németország irodát működtet Zomborban, tökéletesen felszerelt, könnyűszerkezetes óvodát ajándékozott az egyesületnek, nyelvtanfolyamokat, gyerekprogramokat, utazásokat szervez, míg Magyarország elfeledkezett a végekről. Így tehát a Zombor környéki – még mindig magyar többségű – falvakból érkezőknek a szentkúti búcsú inkább vallási, mintsem nemzeti alkalom, sok idős asszonynak a végigimádkozott éjszaka az év csúcspontja, társadalmi esemény és lelki élmény: „olyan jó, úgy megkönnyebbülök utána”, mondta egy idős hölgy, aki a Bánságból érkezett ötödmagával. A faluban már csak ennyi mozgásképes magyar ember él.
Aki tud, gyalog zarándokol a búcsúba, a kupuszinaiak idén is lábon tették meg idáig a 47 kilométert, a szó szoros értelmében tökön-dinnyén keresztül. Mikor megérkeztek, olyan vastagon állt a por rajtuk, hogy fehér lett a hajuk, de azt mondják, jó volt együtt énekelni, imádkozni, a környező falvak zarándokai csatlakoztak hozzájuk, sokan jöttek, csaknem ötvenen.
Knézy Péter plébános nevéhez több vállalkozás fűződik Szentkútnál. Ő építtette 1909-ben azt a 42 méter hosszú nyitott folyosót, ahol a búcsúk alkalmával a vendégpapok a gyóntatást végezték. A folyosón ma is állnak a háromfülkés fa gyóntatószékek, most is gyóntatnak itt. Az épület végében van egy zárt helyiség, a „süketszoba”, ahol a nagyothalló híveket gyóntatták régen. Éjfél körül a bezdáni csapattal beszélgetünk, cseppet sem fáradtak, pedig ugyancsak gyalog jöttek. Imádkoznak, beszélgetnek, a vezetőjük három ikerlány édesanyja, közülük kettő külföldön él. Van mit kérnie a Szűzanyától. Az éjszaka összesodor egy különleges, középkorú férfival, biciklivel jött Szabadkáról, a szent kút vize eltüntette a kiütéseket az arcáról. Átlagos szőke férfi, tiszta kék szemmel, de a hangja gyönyörű, és olyan a mosolya, amelyet soha nem lehet elfelejteni. Nyugodtam beszél, bölcsen. Reggel már nem találom… Talán angyal volt?
Osztály két gyerekkel
– Jaj, bár nekem volna olyan bűnöm, amely miatt biciklivel kéne idejönnöm Szabadkáról! – sóhajt fel az idevalósi barátnőm. Férjhez szeretne menni, de nagyon nehéz dolga van. Sok családban még mindig tartja magát a nézet, hogy mindegy, ha a férfi sánta és félszemű, csak magyar legyen. De lassan sántából és vakból sincs elég, már a mai huszonévesek is ötfős magyar osztályba jártak. Zomborban minden évben kérdéses, hogy egyáltalán elindul-e a magyar oktatás. Doroszlón idén hét magyar elsős kezdte az iskolát, és a falu történetében először a szerb osztályba is ugyanannyian iratkoztak be. Gomboson nyolc magyar elsős van – és folytathatnánk a sort. Az értelmiség elment, a polgárság kipusztult, az az iparos réteg, amely egykor a bácskai városok legerősebb részét alkotta, mára jobbára a temetőben fekszik, és külföldről fizetik a sírhely bérét a leszármazottak. Több helyi értelmiségitől hallottam, hogy érdemes volna szociológusoknak vizsgálni, mi az oka annak, hogy a magyar lányok tanulnak, míg a magyar fiúk – akik rosszul beszélik a szerbet – nem mernek felvételizni. Így aztán a legtöbb magyar pár úgy fest, hogy a lány egyetemista, a fiú meg kétkezi munkás.
Hajnalban beszédbe elegyedek egy csoport idős hölggyel, Beodráról érkeztek, egy apró bánáti faluból. Egyikük azt kéri a Szűzanyától, induljon el két magyar gyereknek a magyar osztály, az sem baj, ha öszszevontan.
– Ne kelljen a kis unokámat beletörni a szerbbe – pityeredik el –, mikor a napköziben [az óvodában] szerbül szólt hozzá az óvónő, csinálta ő, amit kellett, de potyogtak a könnyei.
Bólogatnak az asszonyok, az ő gyerekeiknek is kálvária volt megtalálni a magyar iskolát, az unokák már mind szerbbe járnak.
Egyre mélyebb a sötét, már csak suttogva beszélgetünk, pedig kiabálhatnánk is, messze van a többi ember, de így esik jobban, a halottakról, betegekről esik szó, ki kiért imádkozik. Szülők, beteg testvérek, szeretett ángyi, évtizedekkel ezelőtt eltemetett, még mindig siratott kicsi baba… kinek-kinek a maga gyásza, maga baja, amelyet úgyis csak Szűz Mária ért meg.
– Még mindig ver a víz – suttogja az egyik idősebb asszony –, gyújtottam gyertyát minden rokonomnak, és képzelje, a testvéröcsém nem akarta elfogadni. Három éve halott. Kértem a Juli nénit, próbálja ő meggyújtani, és neki sem ment, mindig elaludt. Miért nem akarja elfogadni tőlem?
Reggel boldogan ölel át: „K
origo.hu
Sok olyan jobboldali párt van még Európában, amelyek illeszkednek ebbe képbe
