Nyakló, kantár, zabla

A megelőző két, általában szocialistának nevezett kormányzati ciklus értékelésekor, a felelősségek megállapításakor még a nyugati sajtóban is elsikkadni látszik az, hogy olyan kétpárti koalíciós kormányzás folyt, amelyben a kisebbik koalíciós partnernek – alkotmányjogi analógiával élve – a fékek és egyensúlyok szerepét kellett volna eljátszania. Az SZDSZ felelősségét különösen az államadósság miatt nem kerülhetjük meg, hiszen a szabad demokraták mindig is fontosnak tartották erőteljesen hangsúlyozni liberális voltukat és azt, hogy ők a szociáldemokratákkal (MSZP) és a konzervatívokkal (Fidesz) szemben markáns közpolitikai alternatívát képviselnek. Kérdés tehát az, hogy Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc kormányzása során a liberális kormánypárt hajlandó volt-e, s ha nem, miért nem, liberális gazdaságpolitikai elveket és célokat érvényre juttatni az osztogató és költekező szocialisták ellenében.
A szabad demokratákat mindeddig nem számoltatta el senki, de ők nem is törekedtek arra, hogy elszámoljanak kormányzati szerepükkel. Amikor nagy néha szóba kerül az, hogy a hatalom birtokában tehettek volna valamit, szinte automatikusan mentegetőznek azzal, hogy felborult volna koalíció, ami Orbán Viktor hatalomra kerülésével fenyegetett. Magyar Bálint is azzal mentegetőzik most, hogy a liberálisoknak dilemmát jelentett a száznapos program, s csak azért bólintottak rá, mert ha nem ezt teszik, az a koalíció felrúgását jelentette volna.
A koalíció felrúgása? Az SZDSZ nélkül az MSZP nem tudott volna kormányozni, ezért a szabad demokratáknak igenis volt akkora zsaroló potenciálja, hogy kordában tartsák a szocialistákat.
Kis Jánosnak jönnie kell című írásomban (Magyar Nemzet, 2004. július 15.) már kifogásoltam azt, hogy az SZDSZ-nek Medgyessy Péter D–209-es botránya során mutatott tehetetlenkedését Kis János nem igazolhatja azzal, hogy „az SZDSZ csupa szorongás volt; ha távozik Medgyessy, jön Orbán”. Akkor azzal érveltem, hogy egy következetes és elvi stratégiával meg némi politikai kitartással kész tények elé állíthatták volna az MSZP-t, és mindennemű szocialista ellenállás, tétovázás és habozás esetében az idő miatti politikai erjedés az SZDSZ-nek dolgozott volna. S lám, utóbb Kis János is hasonlóképpen látta a szabad demokraták szerepét. Idézem őt egy vele készített interjúból.
„Például mondhatták volna az MSZP vezetőinek, hogy ti bizalmat szavaztok a kormányfőnek, mi megvontuk tőle a bizalmat, így most mindkét frakciónak gondolkoznia kell. Adjunk időt magunknak, és amíg nem jutunk megegyezésre, ne terjesszetek törvényjavaslatokat az Országgyűlés elé, mert az SZDSZ nincs abban a helyzetben, hogy megszavazza őket. (Sic!) Ha eltelik pár nap, és az MSZP nem mozdul, akkor azt lehetett volna mondani: rendben van, mi továbbra is azt szeretnénk, hogy a koalíció fennmaradjon, nem mondjuk fel a koalíciós szerződést, de mivel a miniszterelnök számunkra nem fogadható el, az SZDSZ-es miniszterek egyelőre nem vesznek részt a kormányüléseken. Ilyen dolgokat lehetett volna mondani, meg lehetett volna figyelni, hogy mi erre az MSZP reakciója. Lehet, hogy az MSZP tényleg mozdíthatatlannak bizonyult volna, akkor egy idő után kompromisszumot kellett volna kötni. Az a kompromisszum nem lett volna gyáva és elvtelen, a politikai realitások mérlegelésén alapult volna. Az azonnali visszatáncolás ezzel szemben nyilvánvalóvá tette, hogy az SZDSZ-ben nincs erő, eltökéltség és stratégiai képesség a nehéz helyzetek kezelésére. Kiüresedett, elveszítette a tartását.” (Szombat, 2005. május)
Vajon az önmagára önálló liberális pólusként gondoló SZDSZ-ben mióta nem volt meg erő, eltökéltség és stratégiai képesség a nehéz helyzetek kezelésére? A szabad demokraták gyávasága és elvtelensége vajon mennyiben járult hozzá a balliberális kormányzás minőségi romlásához?
Kis János morális tartását dicséri, hogy 2002-ben kilépett az SZDSZ-ből, de az inkább a D–209-es botrány és Medgyessy hatalmon tartása miatt történt, s nem azért, mert – idézek az interjúból – „jóléti rendszerváltás címén nyakló nélkül pocsékolták a pénzt”. Ezzel szemben Bauer Tamás, amikor 2007 szeptemberében kilépett az SZDSZ-ből, a következő magyarázattal állt elő: „A párt vezetőit, korábbi és jelenlegi kormánytagjait súlyos felelősség terheli azért a gazdaságpolitikáért, amely az előző parlamenti ciklusban a pénzügyi csőd közelébe juttatta az országot. Magam rendszeresen szorgalmaztam ennek a politikának a megváltoztatását, de eredménytelenül. A párt vezetői mindmáig nem látják be, hogy hibáztak.”
Mikor érezte először Kis János, Bauer Tamás és a többi szabad demokrata, hogy Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc vezetésével nyakló nélküli, az országot a pénzügyi csőd közelébe juttató gazdasági kormányzást erőltetnek a szocialisták? Miért asszisztáltak ehhez? Miért nem éreztek felelősséget deklarált elveik és – még inkább – az ország sorsa iránt? Bauer Tamás kiknél próbálkozott a gazdasági csődpolitika megváltoztatásával? Kik voltak azok a politikai és kormányzati potentátok, akiket megkeresett, és ők mikor mire hivatkoztak?
2003. augusztus 20-án Medgyessy Péter bejelentette a „jóléti állam” végét, egy év múlva a szabad demokraták segédkeztek Medgyessy megbuktatásában és Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülésében. Ez volt az a kivételes pillanat, amikor – Kis János kedvelt szófordulatával élve – a kegyelmi állapot megszűnhetett volna az SZDSZ és az MSZP között azzal, hogy a szabad demokraták szuverén koalíciós tényezőkként működtetni kezdik a koalíciós hatalmi szerkezeten belül a fékeket és egyensúlyokat. Kuncze Gábor, a párt 2001 és 2007 közötti elnöke a megmondhatója, hogy miért nem vették elő ekkor, talán még időben, a liberális nyaklót, kantárt és zablát, ha már 2002-ben feladtak minden liberális gazdaságpolitikai alapelvet.
A gyakorlatban szociális demagógiával megspékelt „jóléti rendszerváltás” 2002-ben nem az SZDSZ programja volt. Kuncze Gábornak kellene számot adnia arról, hogy az miként válhatott egy az egyben a koalíciós kormány „száznapos” programjává, hiszen Medgyessy Péter már a választási kampányban módosította az eredetileg négy évre ígért ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelést azonnali béremelésre!
Bauer Tamás a Népszabadság 2006. szeptember 19-i számában azzal kritizálta Orbán Viktornak a Magyar Nemzetben szeptember 9-én közreadott gondolatait, hogy Orbán azt állítja, az országot a csőd szélére sodorták, de nem mondja meg, mit kell a csőd elhárítására tenni. Csakhogy Bauer a cikkben nem tagadta, s ezzel közvetve már ekkor elismerte azt, amire hivatkozva egy év múlva kilépett pártjából: a Gyurcsány Ferenc vezette MSZP–SZDSZ-koalíció két év leforgása alatt a pénzügyi csőd közelébe juttatta Magyarországot.
Ha Bauer Tamásnak igaza volt s van abban, hogy a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány tagjait súlyos felelősség terheli, akkor a minimális politikai feladat ennek a felelősségnek a pontos és személyre szabott megállapítása annak tisztázásával, hogy a morális és a politikai mellett jogi felelősség is terheli-e a Bauer Tamás által is ismert felelősöket. Például az általa most igencsak támogatott Gyurcsány Ferencet.

A szerző politológus