Festői képeket láthatunk a Csukcs-félszigeten forgatott film számos jelenetében, ahogy a fény változik a kies tájon. Fehérség, fakóság, meditatív, végtelen tér, ahol alig van életnek nyoma. Néhány jegesmedve valahol a hegyen túl, eltévedt madarak és hatalmas halak egy távoli öbölben. És az emberi élet nyoma: a meteorológiai állomás, mérőműszerek, néhány faház. De van, amelyik lakatlan: egykor öltek benne.
Ilyen helyen tölti nyári gyakorlatát a végzős egyetemista, Pavel (Grigorij Dobrigyin), akinek a szemszögéből láttatja a rendező ezt a valóságot és a látszólag cselekményszegény történetet. Pavel egy idősebb, mackós külsejű kutató, Szergej (Szergej Puszkepalisz) gondjaira bízva igyekszik minden lelkesedés nélkül abszolválni a gyakorlatát, amely rendkívül monoton: mindössze annyi volna a dolga, hogy időnként leolvassa a mérőműszerek adatait. A két férfi habitusa tökéletesen különbözik: Pavel divatos ruhákban, romantikus pózban, sziklán ülve hallgatja trendi zenéjét, vagy lövöldözős, hősi videojátékokkal üti agyon az időt, míg Szergej nyugodt, elégedett a sorsával. Néha elcsónakázhat egy távoli öbölbe halászni, és büszke arra, hogy egy hagyomány folytatója lehet – ezt a meteorológiai állomást ugyanis 1935-ben alapították. Látszólag magának való figura: egy-egy elejtett mondatból derül ki, hogy feleségével élt a szigeten, aki akkor távozott innen, amikor áldott állapotba került.
A monotonitáshoz illően a drámai fordulat is egy szinte láthatatlan konfliktus: Szergej éppen halászik, remélve, hogy néhány napon belül elhagyva a szigetet a zsákmányt a feleségével oszthatja meg, kézbe foghatja gyerekét, amikor Pavel fogja a rádióüzenetet: Szergej családja halálos balesetet szenvedett. Ám az egyetemista sokáig halogatja az üzenet átadását – s mivel a rendező az ő szemszögéből láttatja a valóságot, szinte „jogosnak” is vélhetjük a kimondott-kimondatlan indokait: kíméletből, illetve félelemtől vezérelve hallgatja el sokáig az igazságot. Pavel az „apró” hazugságának a pillanatától kezdve az idő haladtával egyre inkább torzabb személyiségként tekint Szergejre, s amikor kibukik belőle az igazság, már úgy látja őt, mint aki az életére törhet: hiszen olykor puska van a másik kezében, sőt lő is. Valóban, adódnak Szergejnek olyan gesztusai, amelyek félreérthetők, pedig korábban semmilyen agresszióra utaló jelet nem mutatott. A fiatal bujkálni kezd, lélekben megmérgeződik a félelmével, olyannyira, hogy végül valós, láthatatlan méreghez fordul, aljas módon fertőzi meg Szergej halait. Így a film végére kiderül, valójában ki kicsoda.
Popogrebszkij moziját nézve az embernek önkéntelenül is Christopher Lasch amerikai történész Az önimádat társadalma című könyvének néhány sora jut eszébe. „A barátok és a szomszédok jó véleménye azelőtt annak bizonyítéka volt, hogy az egyén hasznos életet él, vagyis a teljesítményeké. Ma az emberek olyan elismerésre vágynak, amely nem tetteiknek, hanem személyes tulajdonságaiknak szól. Voltaképpen nem a megbecsülést kívánják, inkább azt, hogy körülrajongják őket.” Pavel valószínűleg nem a tapasztalatszerzés, hanem a menővé válás jegyében érkezett a szigetre, hogy megírhassa egy eszszében, hogyan ért véget a nyara egy extrém vidéken – erre utalnak egyéb foglalatosságai is. Ám a munka, a monotonitás elviseléséhez már kevésbé fűlt a foga – amiben pedig Szergej helyt tudott állni. Aki szereti Tarkovszkijt, annak nagyon fog tetszeni ez a film, aki pedig pörgésfüggő, a menőséget preferálja, annak meg úgyis mindegy.
(Így ért véget a nyaram – orosz filmdráma, 130 perc, 2010. Rendező: Alekszej Popogrebszkij. Forgalmazó: Vertigo Média.)
origo.hu
Magyar Péter a Dunába dobta az ellopott telefont
