A gondolat eredőjeként a művésznek a közelmúltban a Kossuth rádió Az én hazám című néhány perces reggeli műsorában elhangzott szavai szolgáltak: „Az én hazámat a Szent László-legenda középkori festett jelképeinek lelőhelyei rajzolják körül, s határai ott vannak, ahol még érzik és értik az édesanyám-édeshazám, szülőanyám-szülőhazám gyönyörűséges nyelvi párhuzamainak értelmét.”
Az udvarhelyszéki Rugonfalván felavatott szobra is a magyar ügy egyetlen egész voltát kívánja hangsúlyozni. Bartha Miklós, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE megalapítója, író, publicista, országgyűlési képviselő volt. Hazaszeretetének és nemzetféltő munkásságának bizonyságát hét kötet őrzi az Országos Széchényi Könyvtárban, ám jelentőségét ma csak egy szűk szellemi elit ismeri.
– Igazodási pont ő, mint ahogyan gróf Bethlen István korunkhoz még közvetlenebb szálakkal kapcsolódó alakja is az, aki a trianoni tragédia után miniszterelnökként az összmagyarságért áldozta erejét, tudását, hogy aztán 1946-ban egy Moszkva környéki rabkórházban fejezze be életét. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megmintázhattam és felállíthattuk szülőfalujában, a Maros megyei Gernyeszegen az ő portrészobrát is.
– Mi indította önt arra, hogy ilyen személyeket formázzon meg?
– Magam budapesti születésű vagyok, de gyökereim, felmenőim révén időben is mélyen nyúlnak a Partium, a Székelyföld, s a Felvidék történelmi talajába.
– Úgy tudom, a Bethlen-szobor része annak a tizenhárom alkotásból álló szoboregyüttesnek is, mely Székelyudvarhely főterén áll, és Emlékezés parkja néven szinte búcsújáróhellyé lett. Az ötlet mikor és hogyan született?
– A magyar millennium alkalmából 2000 szeptemberében Vácott felavattuk Árpád-házi I. Géza királyt ábrázoló szobromat. I. Géza, Szent László király testvérbátyja, Vác város alapítója volt. A Szent István utáni idők azon magyar királya, aki a csodaszarvas mondát mint önnön legitimációját tárta a magyarság elé, üzenve ezzel, hogy az Árpádok szellemi folytonossága helyreállt. A szobor avatóján ismerkedtem meg Szász Jenővel, Székelyudvarhely polgármesterével. Később, 2003 nyarán Udvarhelyen jártamban meglátogattam, s ekkor kért fel, segítsek létrehozni azt a történelmi emlékparkot a főtéren, ahol Erdély kiemelkedő történelmi személyiségei felidéznék a legjelentősebb történelmi korokat, egyben személyükben megtestesülnének azok, akik sokat tettek a közös hazáért: királyok, fejedelmek, írók, művészek. Természetesen még minden anyagi hiányzik, de csak akkor lesz mindebből valami, ha együtt akarjuk, a többi előteremtődik, mondta. Így kezdődött.
Korábban Kós Károly portréját helyeztük el a róla elnevezett iskola aulájában, majd a debreceni egyetem felkérésére a város szülötte, Soó Rezső botanikusprofesszor szülőháza falára készítettem domborműves emléktáblát. Ez az új kihívás azonban egy csoda volt. Minden gondolatomat, időmet, energiámat lekötötte. Eddigi életem talán legmegpróbálóbb, de egyben legörömtelibb feladata volt. Ma is átjár ennek a szolgálatnak – mert én annak fogtam fel – a mozgósító ereje.
– Mondják, valóságos zarándokhely lett az Emlékezés parkja, ahová virágokkal, koszorúkkal érkeznek Erdélyből és Magyarország minden pontjáról a látogatók, és már a szervezett Erdély-járó programok ajánlataiban is állandó helyet kapott.
– Nem feledkezhetem meg alkotótársaimról: Lesenyei Márta, Tóth Emőke, Krisztiáni Sándor szobrászokról, építész barátomról, Heil Tiborról, a székely ácsokról, László Árpádról, Szőke Lajosról, és a kőfaragóról, szegény Tamás Pistáról, aki már örök álmát alussza az udvarhelyi temetőben. Nélkülük nem valósulhatott volna meg ez a park, ez az udvarhelyi Hősök tere.
– Amióta önt megismerték, más székely kisvárosok, falvak több ízben kérték fel további munkákra: Homoródalmáson áll a székely hősök emlékműve, legutóbb pedig Baróton leplezték le a legendás székely hadosztály emléktábláját. Hogyan lehet a sok utazással járó megbízásokat teljesíteni, amikor a szombathelyi főiskolán is szükség volna önre mint tanárra?
– Eljutottam a tanári pálya végére, a múlt év decemberétől nyugdíjba mentem a főiskoláról. A budapesti, édesapám által rám hagyott műterem után Zsennyén, Vas megyében – húsz éve is van már – egy régi falusi ház mellé műtermet építettem, így a szombathelyi főiskolai elfoglaltságok után oda tértem haza, és ma is hazatérek oda, kora tavasztól késő őszig dolgozni.
– És a megyében töltött évek mérhetők alkotásokban is?
– Az oroszok kivonulása utáni évek országszerte, így Vas megyében is bizonyos eufóriában teltek. A falvak népe végre megemlékezhetett a korábban lefasisztázott hős katonáiról, a fiúkról, a férjekről, az apákról. Több épített, meszelt, bronzokkal kiegészített emlékművet készítettem, amelyek – büszkén mondhatom – szépen simulnak a falvak vizuális képébe. Az volt a célom, hogy úgy álljanak ott, mintha mindig ott álltak volna. Készítettem domborműves emléktáblákat, portrét, Szombathelyre egy nagy, színezett kerámiaplasztikát – a Napba öltözött asszonyok címűt –, a Vas Megyei Közgyűlés épületébe millenniumi emlékművet, Egyházashetyére Berzsenyi-kutat, legutóbb Szombathely főterének díszkútját és szobrait, és ugyancsak a főtérre a római császárok emlékkövét, egy nagyon pontos napórával.
– Támadhatnak az alkotónak olyan ötletei is, amelyeknek előzménye nem felkérés vagy pályázat. Mondana egyet a sok közül?
– A zsennyei berekben, a Rába árterében két esztendeje állt még az a hatalmas öreg tölgy, amelynek átkarolásához hét-nyolc felnőtt férfi kitárt karjára volt szükség. A falu öregei nagyapáikra hivatkozva ezeréves fának nevezték. Sokszor álltam borzongással vegyes tisztelettel alatta, mert történelmünk tanúját, velünk élő emlékművét láttam benne. Valahányszor találkoztunk, különös félelem szállt meg: ha ő leomlik, az intő jel lesz, hogy az ország is elomolhat. És 2007 tavaszán hatalmas kettős törzse beleomlott a televénybe. Feltettem magamban, hogy gigantikus romjai közül kiemelek egy leheletfinom felkiáltójelet, amely egy kis meseszerű regös figuráját emeli a magasba, jelezvén, a fa nem halt meg, csak megszülte mindig is benne élt szellemét.
lmbtq
Meleg szavakkal emlékezik
