A járdákat sáskahadként ellepő autók között szlalomozva szédítő érzés belegondolni, hogy itt évszázadokig, évezredekig szőlők és gyümölcsösök voltak. Nyomuk sem volt a tízemeletes házaknak, az egysávosra szűkült utaknak és ezeknek az átkozott autóknak, amelyek egyszerre tesznek járhatatlanná utat és járdát. Gyümölcsligetek. Barackosok. Isten kertje – így hívták a középkorban, aztán a német Reiche Ried tükörfordításaként 1847-ben megkapta mai nevét, amikor a távolinak tűnő fővárosban átadni készültek az első kőhidat, és éppen az ipari és társadalmi forradalom, a város első nagy terjeszkedésének küszöbén egyensúlyozott az ország. Milyen csodásnak kellett lennie a környéknek, hogy így nevezzék el?
Talán engem lepett meg legjobban, hogy végül kicsit szerelmes lettem Gazdagrétbe. Igaz, amolyan sodródó lokálpatriótaként képes voltam beleszeretni minden környezetbe, ahol valaha laktam, legyen az egy rábaközi falu, kertváros Győrben, Szeged belvárosának széle vagy éppen Budapest valamelyik része. Szeretem felderíteni a környéket, ismeretlen, váratlan útvonalakkal összekötni a már ismert pontokat, csendesen megbújó üzleteket és emléktáblákat felfedezni. Amikor a Corvinnegyed közelébe költöztünk, rögtön beugrott A Pál utcai fiúk, és ki is derült, hogy ott, velünk szemben lakott állítólag szegény Nemecsek Ernő. Ezt valamiért fontosnak éreztem. Volt történelme.
A paneltelepekkel szemben azonban családi házakban felcseperedő gyerekként alapvetően bizalmatlan voltam: nagyanyámnál, unokatesómnál tett látogatások, ott töltött nyári vakációrészletek kötöttek csak ehhez a világhoz, amely alapvetően különbözött az általam megszokott környezettől. Az apró konyhák, az erkély funkcióját betölteni hivatott, de arra képtelen, borostyános üveggel takart kilépők, saját udvar (saját birodalom!) helyett pedig ütött-kopott szocreál játszóterek, na meg a belógások a közeli iskola nyáron csendes focipályájára. Ráadásul esztétikai szempontból már-már tűrhetetlennek éreztem gyerekként is a szürke kockák monoton egyhangúságát. Úgy éreztem, nincs történelmük.
Az 1983 és 1989 között felépült Gazdagrét árnyalja ezt a képet. Egyrészt van történelme: gyümölcsösök és szőlők környékén, helyén korábban is álltak már települések. Az építkezés kezdetén, a tereprendezés során római kori temetőre bukkantak, amelyet aztán fel is tártak. Valamikor a IV. század közepén kezdtek ide temetkezni, a legkésőbbi lelet pedig az V. század végéről került elő, és az is világossá vált, hogy legalább két különféle népcsoport temetkezett ide. A feltárás során pedig megtalálták a középkori Nevegy falu maradványait is. Ezt én még nem éreztem elégnek, hiszen római kori leleteket bárhol találhatunk, nem igaz?
Szerencsére van egy másik történelmi megközelítés is: itt forgatták a most harmincéves, Szomszédok című sorozatot, vagy ha úgy tetszik, mesét. Erre persze bárki mondhatná, hogy az fiktív történelem, mégis: ez volt az a lakótelep, amely hátteret adott a kései kádárizmus jellegzetes kisembereinek, akik aztán egy egész évtizeden keresztül próbálták megtalálni a helyüket ebben a rideg, morcos, kegyetlen új világban. Itt élt a végletekig tisztességes Vágási Feri, Mágenheim doktor és Taki bácsi, itt machináltak a gonosznak, elvtelennek feltüntetett vállalkozók, és itt oldották meg látszólag a szereplők egy ország mindennapi dilemmáit, amikor az adott folytatás végén megfogalmazták a nagy tanulságot.
A folyamatos ismétléseknek hála az én generációm sem maradt le teljesen a magyar popkultúra eme kétes értékű gyöngyszeméről, amely akarva-akaratlanul, de oly sok mindent tönkretett a fejekben bárgyú világképével és kétes propagandájával a rendszerváltás környékén. Hogy a mi generációnk már csak röhögni tud a népnevelő propagandán, talán azt jelzi, hogy nem volt tartós hatása. Ám az is lehet, hogy önáltatás ilyesmit gondolni. A városjáró túrákat hirdető cégek közül mindenesetre több is hirdet meglepően népszerű Szomszédok-túrákat a lakótelepen.
A sorozat fiktív terei és a valóság között mindig is megvolt az átjárás: csak tavaly szentelték fel például a Szent Angyalok templomot, amelynek 1990-es alapkőletételét a teleregény is megörökítette, a helyi plébános pedig többször is szerepelt a sorozatban. Sőt: az adománygyűjtő koncerten Palócz László, a Szomszédok Sümeghyje is fellépett. Aztán ott van és még mindig működik a sorozatbéli Muskátli presszó, és bár napi rendszerességgel elmegyek mellette, nem néztem meg, változott-e azóta. Lenke néni munkahelyén, az egykori közértben manapság kínai üzlet működik, Jutka iskolájában ma is tanítanak. A fiktív Lantos utca 8. – valójában Csíkihegyek utca 1. – lakásait eladták.
Sokatmondó, hogy az 1999-ben véget érő Szomszédok nem hivatalos utódja, az egy évvel korábban, 1998-ban indult Barátok közt már egészen más képet sugall, és ahhoz ennek megfelelően más hátteret választ. A központi konfliktus ott egy vállalat és annak vezetése, tulajdonjoga körül bonyolódik, a háttér pedig ennek megfelelően nem panellakótelep, hanem új építésű társasház. Érdekes módon egyébként mindkét sorozat azzal indul, hogy a lakók beköltöznek az újonnan épített lakásokba: csak tíz év telik el a két nyitány között, mégis egészen más világokat látunk.
Gazdagrét az általam ismert számtalan lakótelephez képest úgy tud egyhangú lenni, hogy közben izgalmas marad. Ahogy egy lelkes lokálpatrióta fogalmazott: „Gazdagrét szerkezete némi túlzással hasonló New York Manhattan negyedéhez, azaz az egész telepen végigfutó utak merőlegesen szelik át a keresztutcákat.” A hasonlat persze merész, de bizonyos szempontból találó. A szocialista rendszer utolsóként felépülő nagy lakótelepe nem sík terepen, hanem domboldalon áll, utcái ahhoz idomulva lépcsőzetesen húzódnak a Budaörsi út és a Törökbálinti út közötti emelkedőn, tele van zölddel, és folyamatosan tisztítja levegőjét a szél.
A telepet kétfelől öleli a Rétköz utca és a Gazdagréti út, azaz nyugatról a domb túloldalán folyamatosan beépülő Hosszúrét, keletről pedig Sasad. A városrésznek kifejezett központja nincs, vagy ahogy a fent idézett írás fogalmaz: a központ végighúzódik a lakótelepen. Ettől függetlenül a nagyobb üzletek a telep két végén, azaz lent, a Nagyszeben téren, illetve fent, a Gazdagréti téren összpontosulnak: előbbi három nagyobb üzletlánc boltjának, egy miniplázának, a fiókkönyvtárnak és egy csillogó irodaháznak, utóbbi az orvosi rendelőknek, egy méretes boltnak, a nagyobbik postának, a nyugdíjasklubnak és a buszpályaudvarnak ad helyet. Szép takaros felosztásnak tűnik ez, mintha előre lebeszélte volna a két fél. Ám ezzel még csak körberajzoltuk a városrészt: a felsoroltak mind a lépcsőzetes panelország határain kívül állnak.
A lakótelep központi ütőere a gyalogos Kaptató sétány, hozzá csatlakoznak kisebb testvérei: a nyugati oldalt összekötő névtelen sétány, illetve a Rétköz utca felőli autóút járdája. A Kaptató nemcsak arra szolgál, hogy eljussunk A-ból B-be, hanem egyfajta korzóként is működik, ahol az arra merőlegesen futó, párba rendezett utcák lakói összefolynak, összefutnak, beszélgetnek és találkoznak. A Kaptató enyhén emelkedik a Gazdagréti tér felé, ezért aztán remek terep a gördeszkásoknak, illetve a lábbal hajtott műanyag motorral száguldozó gyerekeknek. Utóbbi foglalatosság a szülőknek persze kész rémálom: mindennapos a Usain Bolt végsebességét legalábbis megközelítő, gyerekek után rohanó anyukák, apukák és nagyszülők látványa.
A Kaptató árnyas, szeles sétánya összefűzi a két legforgalmasabb utcát is: a Törökugrató és a Csíkihegyek utca mindegyikében áll bölcsőde, óvoda és általános iskola; előbbi pedig még a közösségi házzal és a Rétköz utca túloldalán lévő mechatronikai szakközépiskolával is büszkélkedhet. Egy kisgyerek tulajdonképpen végigjárhatja a közoktatási intézményeket úgy, hogy ki sem kell tennie a lábát az utcából. A két utca között húzódik a telep legtágasabb tere, a Dzsungel park, ahol nevével ellentétben nem trópusi növényzet, hanem futópálya, kültéri edzőterem és játszótér várja a gazdagrétieket. A két utca kiemelése persze önkényes: majdnem mindegyik itteniben van olyan üzlet, amelynek a kedvéért egyszer-egyszer odalátogatunk, ha itt élünk egy ideje.
Bármennyire bizalmatlan is volt a Szomszédok által sugallt világkép a kapitalizmussal szemben, olyan nyüzsgés van most itt, hogy az jócskán túlmutat a garázsokban berendezett kis boltok világán. A mai napig tart róla a vita, hogy a teleregény milyen mértékben volt hatással a rendszerváltással szembenéző magyar társadalom átalakuló mentalitására, de abban nagyjából mindenki egyetért, hogy ez a hatás inkább volt negatív, mint pozitív. Gábriel Dóra egy 2012-es tanulmányában úgy fogalmaz: „ a sorozat aláaknázta a szabadpiac és a civil érdekérvényesítés eszméit is. A vállalkozók erkölcsi tartását gyakorta megkérdőjelező jelenetek, a »kizsákmányolói« szerepben feltüntetett üzletemberek felsorakoztatása és a »szocialista embertípus« idealizálása propagandisztikusan egy irányba torzította a valóságot.”
Manapság háztáji termékeket, prémium édességeket és italokat, remek borokat kínáló boltok, kávézók, fagyizók és cukrászdák, éttermek ösztönzik a polgárokat, hogy akár ki se mozduljanak a környékről. Még a piac kedvéért sem kell felülni a buszra, minden hétvégén házhoz jön: ott állnak a kofák a könyvtár melletti parkolóban. Folyamatosan nyitnak az új üzletek, és tényleg jónak kell lenni, ha valaki talpon akar maradni a versenyben. A felfelé szökő lakásárak is igazodnak a trendhez. Miközben a kormány tavaly megpendítette, hogy legszívesebben mindenkit kiköltöztetne a panellakásokból, a gazdagréti lakásokra egész szép kereslet mutatkozik, akár vásárlásról, akár bérlésről van szó.
Tizenkétezer ember él itt közel hatezer lakásban, vannak bizonyára közöttük egyedülállók, és rengeteg az idős lakos is, mégis úgy tűnik, mintha mindenkinek legalább három gyereke lenne. Összeszámolni is nehéz, hány játszótér van a lakótelepen: ha elhajítanánk egy követ, bizonyára mérges anyukák néznének ránk, mert eltaláltunk egy játszótéri kerítést. Csúcsidőben mindegyik tömve van, így néha kénytelen az ember átsétálni Sasadra, mert valamennyi hinta foglalt. A társas élet persze a mai világban nem csak köztereken folyik: legalább négy Facebook-csoport fogja össze a közösséget, van külön az üzleteknek, s akad két csereberecsoport is.
A Facebook-csoportokon egyébként az is látszik, hogy a panaszkultúra hasonlatos a sorozatéhoz. Gábriel Dóra: „A legfeltűnőbb, hogy a vizsgált epizódokban egyetlen olyan szereplő sem akadt, aki elégedett lett volna a dolgok állásával, vagy épp aktív és optimista alakítója lett volna életének. [ ] A Kádár-korszakra jellemző kultúrpolitikai technika működését láthatjuk a sorozatban, mely a társadalom szempontjából nevezhető funkcionálisnak. A nyilvános panaszkodás a társadalmi elégedetlenség egyfajta levezető szelepeként működött.” Mint ahogyan működik a helyi Facebook-csoport is, amely meg is kapta már a városrész vezetésétől, hogy ellenzéki.
Azért most egy kicsit panaszkodom én is. A tizenkétezres lélekszám, valamint a tervezéskor előre nem látható problémák okozzák, hogy örökösen szlalomoznom kell az összevissza parkoló autók miatt. A tervezők egyrészt lakásonként fél gépjárművel számoltak, másrészt végül több lakást építettek, mint eredetileg tervezték, így a járdák jelentős része gyakorlatilag járhatatlan, néha még akkor is, ha csak egyedül vagyok. Van egy járdaszakasz, ahol rendszeresen otthagyja bűzölgő nyomát egy kutya; gazdája tapasztalataim szerint az egyetlen lehet Gazdagréten, aki nem takarít kedvence után. A szél is túl gyakran fúj, aztán a metró sem ért el végül idáig, pedig az előző rendszer bukása előtt voltak ilyen tervek. És hát a gyümölcsösök, sajdul fel bennem valami, amelyek egykor itt pompáztak
A Győr felől érkező vonaton alulról, máskor a Sas-hegy tetejéről nézem a panelsort, és azon tűnődöm, idegen-e a tájban ez a lakótelep. Annak tűnik, mégsem az. Talán éppen azért választották ezt a területet. A kommunista szobrokat ledöntötték, a vörös csillagokat mindenhonnan leszerelték, de a panelházak, a lakótelepek a szocialista rendszer valóban örök mementóiként maradnak velünk városok szélén, városok központjában. Olyan szép helyeken, mint az Isten kertje, beszorítva Buda és Budaörs családi házai közé, a hegy lábához, a zöldövezet közepébe.
A tizedik emeletről nézem a várost, és kissé kicsinyesen, de a Szomszédok szellemiségéhez méltóan arra gondolok, hogy a dombon álló pazar villák lakóinak nem ilyen a panorámájuk: ők ezt a szürke panelsort látják. A tizedik emeletről látom Dél-Buda és Dél-Pest nagy részét, látom megcsillanni a napot a bazilika éppen csak felbukkanó kupoláján. Sosem voltam még szemtanúja olyan drámai naplementéknek, mint amelyek innen látszanak a város fölött, hogy a Budaörs körüli hegyek mögé bukó napról ne is beszéljünk. És pont rálátni egy játszótérre: sötétedés után is maradtak ott kitartó szülők és fáradhatatlan gyerekek. Jól érzik magukat.
A városok szörnyetegek: sorra zabálják fel a közeli települések közötti üres, vad területeket, hogy aztán bekebelezhessék őket. De nem tudok rájuk haragudni, Budapestre sem, Gazdagrétre pedig aztán végképp nem. Gazdagrét minden előzetes feltevésem ellenére emberi: megtanított rá, hogy a szürke kockaház is lehet humánus, mert minden attól függ, kik töltik meg élettel a köztük húzódó tereket. Gazdagrét ma is büszkén állhatna példaként az ország elé: őszintébb példaként, mint aminek akár építtetői, akár fikciós feldolgozói, a Szomszédok készítői szánták.
De ez a lakótelep sem lesz a város terjeszkedésének utolsó állomása. Közel sem. Gazdagrét és Sasad között egy nagy, üres telek húzódott: most épül rá a lakópark. Épül be a domb túloldala: még földutak futnak a szép és gyakran szeszélyesen furcsa családi házak, fehéren csillogó társasházak között, de már nem sokáig. Valahol itt kéne húzódnia a csonka nullás körgyűrű utolsó szakaszának, amely talán sosem fog elkészülni. Hírek szólnak a budai szuperkórházról is, azt szintén ide tervezik valahova. Talán azt is látni fogom az ablakból. Egyvalamit most is látok: nincsenek olyan messze Budaörs első utcái.
