Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy demokrácia. Volt benne mindenféle párt, ott függtek egymás mellett (a választóiktól), ahogy az dukál. Akadt közöttük posztkommunista, rablókapitalista, rasszista, populista, már ahogy sikeredett. Telt-múlt az idő, a demokrácia és családja lassan elfogyasztották a pártokat, ezt most nem részletezném.
A kis gömböc maradt legutoljára, de egyszer arra is sor került. Mondta a demokrácia a legkisebbik lányának, a független igazságszolgáltatásnak – tetszik ismerni, hírből biztosan –, eridj, édes lányom az ország házába, hozd le nekem onnan azt a kis gömböcöt, hadd számoltatom el. Ment a leány a gömböcért, ott találta az ország házában. De azt mondja a gömböc a független igazságszolgáltatásnak: hamm, bekaplak, és hát tényleg bekapta, ne legyen a nevem Polt Péter, ha nem így történt.
Várt, várt a demokrácia, de hiába várt. Akkor a nagyobbik lányát ugrasztotta, no, gyermekem, sajtószabadság, nézz már utána, mi történhetett a húgoddal, független igazságszolgáltatással, hogy így elmarad. Ment a szabad sajtó, ahogy a lába bírta, tényfeltárni az ország házába. De ahogy meglátta őt a gömböc, egyből kitátotta a száját, és hamm, bekapta, annyit se mondhatott a szerencsétlen, hogy trafikmutyi vagy roszatom.
A demokrácia kezdte elveszíteni a türelmét. No, anyjuk, mondta a civil mozgalmaknak, látom már, neked kell itten kezdeményezni valamit állampolgárilag. Ment is a civil mozgalmak tüstént demonstrálni. Hanem a gömböc csak annyit szólt: hamm, bekaplak, és volt függetlenség, nincs függetlenség, azóta civil mozgalmak hangját se hallani, ott vannak a gömböc gyomrában, a forrásaikkal együtt.
Utóvégre a demokrácia megelégelte a dolgot, és maga indult a civil mozgalmak meg a közhatalmi ágak nyomába. A gömböc annyit mondott neki is, hogy hamm, bekaplak, és nem viccelt. Bekapta a demokráciát szőröstül-bőröstül. (Gyöngécske demokrácia volt, az is igaz.)
Azonban a sok beközpontosítástól úgy elnehezült a gömböc, hogy nem bírta többé a súlyát az a vékonyka madzag, ami még a realitásokhoz kötötte, hanem elszakadt végképp. A gömböc pedig, mint a guruló rubel, gurulni kezdett lefelé a lépcsőn, ki a házból, kifelé az Európai Unióból is, ha rajta múlik. Az úton épp szemközt jött a tanszabadság egy sereg iskolás gyerekkel, hamm, azokat is mind bekapta. Meg sem állt az állami tartalék földekig, eltűntek szépen a gömböc bendőjében, a bérleti szerződésekkel együtt. Uniós fejlesztési források, közbeszerzési pályázatok, kiemelt állami nagyberuházások meg se kottyantak neki. Ilyen bank, olyan bank, végül egész iparágak vándoroltak a gömböc gyomrába, minden, ami az útjába került. A gömböc meg csak egyre nőtt, dagadt, fenyegetőzött, bekaplak, bekaplak. Alig fért már el a centrális erőtérben, bekapta az egész választási rendszert.
Ott kuksolt a választópolgár a gömböc bendőjében, dőlt rá a sűrű habonyárpád, ki se látszott belőle. De az is igaz, hogy itt legalább nem fenyegette az irtózatos nagy migránsveszély. Szava se lehetett. Vagy ha volt, nem hallatszott a fülsiketítő sorosügynöközéstől. Hanem mondjuk ki nyíltan: igen büdös volt odabenn. Hazugságszag, gyávaságszag, meg az az undorító pacsuliszag, amivel azok dezodorálják magukat, akik a vagyonukat valami rossz illatú, piszkos munkával szerezik. Idő kell ahhoz, amíg az ember megszokja ezt az illatot, akad olyan nép, amelynek egyáltalán nem veszi be a gyomra, akármit is csinál. (Korrupciószag szerencsére nem volt, mert a pénznek nincs szaga.)
Szóval a választópolgár, ahogy mondtam, ott ült a gömböcben, tanácstalanul – sőt önkormányzatlanul –, mármost hogy jusson ki onnan? Szerencsére a keze ügyébe akadt egy kis ügyes, hegyes szerszám, olyasforma, amivel a mesében a gömböc oldalát kihasítják. Egy golyóstoll. És azzal jó helyre ikszelt: a legesélyesebb ellenzéki jelöltre. És akkor kihasadt a gömböc oldala, és azon a résen dőlt ki belőle minden, amit felfalt odáig: a jog, a föld, az iskola, a média, egész cégbirodalmak, irdatlan offshore számlák.
Egyszeriben meglett az egész ország, el se veszett. Örültünk egymásnak nagyon. Ez itt a vége. Ha a gömböc oldala ki nem hasadt volna, az én mesém is tovább tartott volna. (De remélem, nem tart már tovább április 8-ánál.)
A szerző filozófus
