Minden ünnep, minden emlékezés, amellyel felmenőinkre, szüleinkre, nagyszüleinkre, őseinkre emlékezünk, erősíti a közösséget, hiszen olyan eseményekre emlékezünk, olyan hősökre és hősök tetteire, amelyek akár – legalábbis reményeink szerint – a mieink is lehetnének, közösségünk tagjai, csak egy másik időben – fogalmazott Navracsics Tibor, hozzátéve: „Az emlékezés által erőt meríthetünk magunknak a múltban történt események, a múltban élt hősök alapján, példát szerezhetünk magunknak a jelen problémái közepette.” Az emlékünnepség szónoka szerint „1956 is ilyen iránytű számunkra, hiszen olyan különös nemzeti ünnepben van részünk, amelynek a szemtanúi még itt vannak közöttünk, és el tudják mondani, hogy 1956. október 23-án és az azt követő napokban mi történt. Itt vannak közöttünk, és életszerűvé tudják tenni ezt az ünnepet, mint ahogy 1956-ot is a maga bonyolultságában.”
Október 23-a egyik csodája az, hogy ezernyi szétfelé futó akarat, vágy, képzet, múlt és jövőkép fonódott akkor egybe egyetlen cselekedetté – emelte ki a miniszterelnök-helyettes, emlékeztetve arra, hogy „1956 októberére már mindenki érezte, hogy semmi sem mehet úgy, ahogyan az azt megelőző tíz évben ment, hogy nem lehet a jövő az, ami a közelmúlt része volt, hogy idejön egy szűk csoport, átveszi a hatalmat, felforgat mindent”
Családokat szakítottak szét, embereket börtönöztek be, kényszermunkára vittek, padlásokat söpörtek, kényszervallatások révén megtörtek sorsokat, és ezáltal elvették mindenkinek a jövőjét – sorolta az okokat, melyek 1956-ban az utcára vitték az embereket, és akik „a túlerővel szemben felvették a harcot a magyarok szabadságáért”.
„A szovjet hadsereg csak egy rossz emlék”
Mint mondta, visszatekintve nehéz észérvvel megmagyarázni, hogy 1956-ban miért keltek fel az emberek a Szovjetunióval szemben, a kommunistákkal szemben, hiszen nyilvánvalóan esélytelen volt ez a küzdelem a világ legnagyobb hadseregével szemben. De mégis le lehetett győzni, mert „mi itt vagyunk, 1956-ra emlékezünk, a szovjet hadsereg pedig sehol sincsen már, csak egy rossz emlék” – fogalmazott Navracsics Tibor, majd így folytatta: ma már a szovjet hadsereg nincsen sehol, mert a magyar szabadságharcosok 1956 októberében és novemberében felvették velük a harcot, és az életüket áldozták.
„Akárhol járunk a világban, ha szabadságról van szó, ha kommunizmus elleni küzdelemről van szó, akkor az első mondat, amivel találkozhatunk, a kiindulópont: 1956 és Magyarország. Itt kezdődött, mi kezdtük, a mi szüleink, nagyszüleink, azok az elődeink, akikre ma emlékezünk, hiszen ők az életüket áldozták azért, hogy valaha egy szabad országban éljünk” – hangoztatta a miniszterelnök-helyettes, egyúttal annak a meggyőződésének is hangot adva, hogy „1956 csak erősebbé tette ezt a nemzetet”.
„Kimondtuk: 1956 nem ellenforradalom volt”
A forradalom leverését követő évtizedekről szólva azt mondta: 1956 olyan teherként nehezedett a kommunista rendszerre, hogy végül összeroppant. „1988–89-ben alapjaiban rendült meg a rendszer, egyszerűen azáltal, hogy kimondták, kimondtuk: 1956 nem ellenforradalom volt, hanem (…) népfelkelés, forradalom, szabadságért való küzdelem. Belepusztult a rendszer ebbe az egyszerű igazságba, és nem pusztulhatott volna bele (…), ha 1956-ban a mi szüleink, nagyszüleink nem kelnek föl látszólag teljesen esélytelenül, a győzelem leghalványabb reménye nélkül is a Szovjetunió ellen”. A miniszterelnök-helyettes a Magyarország szabadságáért életüket feláldozók mellett azokat is áldozatként említette, akiknek 1956 után el kellett hagyniuk az országot, külföldön kellett új élet kezdeniük. Az, hogy ők a világ minden részén magyarnak, 1956-os magyarnak vallották magukat, „erőt adott nekünk, és erőt ad ma is” – hangsúlyozta.
Navracsics Tibor a somogyi településen tartott ünnepség részeként megkoszorúzta azt a külhoni magyarok adományaiból állított '56-os emlékművet, melyet ezelőtt öt évvel ő avatott fel.
