Végtelenítve? – Igazságtétel helyett acsarkodás lett

Húsz évvel Kónya Imre és Pető Iván vitája után megint összecsaptak a felek. A téma az igazságtétel volt, megint. Vagy még mindig?

Talán két oka van, amiért olyan élénken él emlékezetünkben (vagy egyáltalán számon tartunk) egy televíziós vitát: az egyik nyilván a sorsfordító kor és a téma felvetésének találkozása: 1991. november 16-án nem más történt, mint a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője (Kónya Imre, MDF) és ellenzéki ellenlábasa (Pető Iván, SZDSZ) vitázott az igazságtételről. A másik ok, amiért egy húsz évvel ezelőtti tévéműsor emlékére megtelik egy belvárosi aula történészekkel, közgazdászokkal, véleményformálókkal, bloggerekkel, tudósítókkal és celebekkel, az az, hogy amiről ott és akkor beszéltek, az ma is aktuális.

Mielőtt azonban a megőszült résztvevők és a meghívott vendégek (Horkay Hörcher Ferenc esztéta, Révész Sándor újságíró) segítségével továbbgondolták volna az akkori eseményeket, felidézték a vitát – az előtérben egyébként végtelenítve ment. A többórás vitából kivettek 23 percet, nagyjából az lehetett – logikus módon – a szerkesztési szempont, hogy az akkori politikusok akkori véleményének lényegét ragadják meg. Így a nyakkendős Kónya elmondta, hogy „az erkölcsi világrendet helyre kell állítani”, Pető szerint az MDF-féle igazságtétel (vagyis az akkor friss Zétényi–Takács-törvény, amelyet később megsemmisített a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság) csak felkorbácsolta volna az indulatokat. Nem hangzott viszont el Feledy Péter szállóigévé vált intése, miszerint ordítva nem lehet Európába menni. És akkor jöttek a szereplők, immáron nyakkendő nélkül, visszavonult politikusként.

Az igazságtétel igazi forrása

Pető Iván a látottakhoz hozzáfűzve elmondta, hogy az csak a puha reakció volt, hogy őt akkor kifütyülték, és ezért már előre eldöntötte, hogy ő itt sem győzni, sem meggyőzni nem tud, ezért Kónya szavai szerint provokálni, Pető értelmezésében szembesíteni kezdett. A reakciókból pedig levonta azt a következtetést, hogy valóban beindulna a boszorkányüldözés, ha zöld jelzést kap az igazságtétel, amelyet elmondása szerint ő is fontosnak tartott, csak nem az MDF-es formában. „Örömmel néztem meg ezt a két órát, mert formálisan nekem volt igazam, az Alkotmánybíróság is majdnem ugyanazokkal a szavakkal semmisítette meg a törvényt, amelyekkel én bíráltam” – mondta most. „Az én igazságom igazolódott utólag, hiszen 1994-ben az SZDSZ kétszer annyi szavazatot kapott, mint az MDF. Pedig akkor azt kiabálták nekem, hogy az SZDSZ-nek vége lesz három év múlva” – tette hozzá Pető.

Akkor se hitte, most pedig végképp nem, hogy az igazságtétel igazi forrása az igazságérzet lenne, hanem a rendszerváltásban való csalódottság. Hogy 1990-ben kommunista hatalomátmentés történt. Beszámolt arról, hogy próbálkoztak ők anno tisztességes ügynöktörvényt alkotni, de ez koalícióban az MSZP-vel képtelenség volt. („Iván, nem vagyunk már politikusok, és az SZDSZ se létezik már, fölösleges védeni” – vetette közbe Kónya.) Az egykori szabad demokrata szerint evidencia, hogy másfél éve a jog a politika szolgálólánya, többféle módon is nyilvánvaló, és az alaptörvény tervezete, amely kimondja az utódpárt felelősségét, már törvényként ítéletet hirdet, és csak a problémákról tereli el a közvélemény figyelmét, ahogy tette akkor is az MDF.

Hát ezért nyert az MSZP

Kónya Imre viszont Petővel ellentétben most is úgy látja, hogy szerencsésnek mondhatja magát az az ország, ahol egy ilyen történelmi átalakulás úgy megy végbe, hogy a legnagyobb botrány az, hogy valakik kiabáltak. Az egykori fórumos frakcióvezető szerint pontosan az a Pető-féle interpretáció, hogy „nekem van igazam”, mutatja, hogy milyen haszna lehetett volna az igazságtételnek. „Ez a mentalitás járult hozzá, hogy húsz év után is előkerült a probléma”, és Kónya szerint ezért kaphatott abszolút többséget az utódpárt MSZP. Meggyőződése ugyanakkor, hogy az akkori ellenzék ugyanúgy hitt a jogállamban, mint az akkori kormányerők, szerinte azért támadták ez ügyben a hárompárti koalíciót, mert azt szerették volna, hogy minél előbb bukjon meg a kabinet.

Az Antall-kormány felé ugyanis rendkívül feszítő igényt fogalmaztak meg az igazságtétel ügyében, ezért, ha az megbukik, az magával ránthatta volna a kabinetet. Ezért nem akarta az ellenzék, hogy ez sikerüljön nekünk – mondta Kónya, hogy majd később kétszer annyi szavazatot szerezzenek be. Felidézte, hogy Németországban, „Sólyom Lászlóék példaképe, a Karlsruhében székelő német alkotmánybíróság” zeneszóval engedte át az ottani igazságtételi törvényt, mert ott egységesen szavazta meg azt a törvényhozás. Kónya ma úgy gondolja, ha ebben a kerekasztal öt „nem szocialista” pártja együtt szavaz, akkor nincs az a köztársasági elnök, aki visszaküldi. Ehelyett acsarkodás lett, amelyből nevető harmadikként az MSZP jött ki győztesen. Kónya szerint ezzel a „Kádár-korszakban megrendült erkölcsi érzék viszonylagossá vált, pedig fontos lett volna, hogy lássák az emberek, hogy ezek igenis bűnök voltak”. Mármint a sortűz ötvenhatban, a szovjetek behívása megtorlásra ugyanakkor vagy a kínzások és emberölések. Mert Kónya később hozzátette: az igazságtétel nem volt egy központi kérdése a magyar rendszerváltásnak. Egy anekdotát is felelevenített, hogy egy lakossági fórumon azért ellenezték a tervezetet, mert féltek, hogy még a gyárból lopott téglára is kiterjed majd.

Nyakkendő és zsíros kenyér

A felkért hozzászólók közül Horkay Hörcher Ferenc lépett mikrofon mögé elsőnek. Elmondta, hogy szerinte egy vesztes ország zsákutcás vitáját láttuk, az akkori hozzászólók pedig a történelem hangjaiként szólalnak meg, szerinte ott és akkor igazából az elit és a nép hangja vitatkozott egymással, végül a felolvasta Kemény István ÉS-ben megjelent versét, a Nyakkendőt. Révész Sándor azt fejtegette hosszan, hogy milyen politikai körülmények között rendezték meg a vitát: egy konszolidálódó MDF népszerűsége váltott szerinte zuhanórepülésbe ekkoriban. Szerinte is komoly feszültségeket szült volna a Zétényi–Takács-törvény, beszédét azzal zárta, hogy az MSZP 1994-es abszolút többségéhez kellettek az MDF posztkommunista szavazói. Ungváry Krisztián történész pedig arról beszélt, hogy a büntetés kérdésénél is fontosabbnak nevezte a megismerést. Azt még megérti, hogy 1990-ben nem lehetett kiborítani az aktákat, de azóta eltelt húsz év, és azóta Ungváry szerint csak rossz törvények születtek az ügyben. Emiatt születnek olyan ítéletek, hogy egy jelentéseket tévő emberről nem lehet leírni, hogy ügynök, mert a hatályos rendelkezés az „ügynökséget” teljesíthetetlen kritériumrendszerrel határozza meg. „Valaki csak felel azért, húsz éven keresztül csak hazudtunk” – hangzott el beszédének vége felé, amely után lehetőség nyílt kérdezni, de teát és szendvicset fogyasztani is. Zsíros kenyér volt paprikával, néhányan ki is jöttek fogyasztani, de a többség bent maradt.