Pálinkás József kitért rá: a diktátorok vagy nem olvassák a történelemkönyveket, vagy nem tanulnak belőlük. A kötetből ugyanis kiviláglik: nemcsak az önkényuralom, a kommunizmus természetrajza, hanem az is, milyen sok szállal kötődött egymáshoz a huszadik század két tömeggyilkosa, Hitler és Sztálin. Az Akadémia elnöke szerint az ifjúságnak kell elsősorban forgatnia a művet és örülnie, hogy mindez már a múlté. Nem árt azonban tisztában lenni azzal is, hogy élnek közöttünk az országban olyanok, akik nem a véreskezű zsarnokot, hanem egy világbirodalom erőskezű vezetőjét látják Sztálinban. Az MTA elnöke leszögezte: egy beteg ember képe rajzolódik ki a könyv lapjain, így a történelmi-lélektani kollázs alcím hiteles. S hogy mik lehettek a szovjet vezér mozgatórugói, amelyek a szörnyűségek elkövetésére sarkallták? Pálinkás a levegőben hagyta a szónoki kérdést, amit Kun Miklós gombolyított tovább. A szerző főként azt a patologikus, beteges érdeklődést boncolgatta, amelyet Sztálin érzett diktátorpartnere, Hitler iránt.
Az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum, vagyis a náci Németország és a Szovjetunió szövetsége után mindent tudni akartak egymásról. A Führer elküldte udvari fotósát Joszif Visszarionovicshoz, utóbbi pedig életrajzokat íratott a német vezérről, s kifaggatta annak közeli munkatársait, hogy minél több információt szedjen ki belőlük. S hogy volt-e különbség a második világháború előtti és utáni generalisszimusz között? Kun Miklós és műve nem hagy kétséget: jelentős módosulások mentek végbe. A háború alatt ugyanis tényleg sokat kellett dolgoznia Sztálinnak, és majdnem megbukott. A történész jelezte: nem szereti a Mi lett volna, ha… kezdetű felvetéseket, ám ténykérdés: ha Hitler nem lép fel agresszíven a különböző nemzetiségű szovjet lakossággal szemben, sikert érhetett volna el, annyira gyűlölték a helyiek Sztálint. Nem véletlen, hogy egész ezredek tették le a fegyvert a háború kezdetén.
A Széchenyi-díjas tudós emlékeztetett rá: a világtörténelemben egyedülálló, hogy békeidőben hétmillió embert öljenek meg pusztán engedetlenségük, eltérő magaskultúrájuk miatt – márpedig ez történt Ukrajnában a harmincas években. Gyűlölték Sztálint saját legközvetlenebb munkatársai, volt barátai, ám féltek tőle, nem mertek fellépni ellene. 1945-ben azonban, amikor Sztálin stroke-ot és szívrohamot is kapott, a Berija–Molotov–Malenkov–Mikojan négyes intézte az ügyeket. Sztálin megijedt, hogy nélküle is mennek a dolgok. Koba – ahogy postarabló és mozgalmár korában nevezték – erősen félős volt – vált nyilvánvalóvá Kun Miklós elemzéséből.
Félelemből öletett
A háború előtt mindentől félt, ezért a rettegés úgy elhatalmasodott rajta, hogy mindenkit megöletett, aki konkurenciát jelenthetett számára, a tisztikartól a bolsevik vezetőkig. Képes volt arra, hogy azt, akivel jókedvűen elbeszélgetett, két órával később már kivégeztesse. Megdöbbentő, de igaz: kvótákat készített, melyik nációból, társadalmi rétegből mennyi embert kell megölni. A háború úgy zajlott le, hogy a főparancsnok mindössze egyszer merte kidugni az orrát a frontra.
1945 után mégis rá lehetett már beszélni, hogy a vérengzésbe vigyen egy kis racionalitást. Mikojan megértette például vele, hogy ha büntetésből minden geológust leküld az uránbányába, akkor nem lesz, aki a mérnöki munkát elvégezze, célszerűbb ezért másokat ítélni a biztos halálra. A két zsarnoknak, Hitlernek és Sztálinnak mégis talán a bizalmatlanság volt a legfontosabb közös jellemzője. Sztálin 1953-as halála előtt nem sokkal nemcsak az antiszemita zsidó orvosper előkészületeiben volt nyakig elmerülve, de készülődött a Berija–Malenkov–Molotov–Mikojan négyesfogattól való megszabadulásra is. Kun Miklós tudott beszélni egy akkori komszomolistával, aki egyik tagja volt annak a garnitúrának, amellyel le akarta cserélni a régi gárdát, Malenkovékat a vörös despota.
