Andrea Lauer Rice-t 1990-ben ismertem meg. A szőke, jókedvű, fiatal nő az amerikai alapítványi támogatású Független Média Központot vezette Budapesten. Egyike volt azoknak a jóérzésű, pályakezdő külföldi értelmiségieknek, akiket akkoriban vonzott mindaz, ami errefelé történik. Sokukat ismertem, jöttek és mentek, Andreát viszont nem koptatta el az idő. Sőt.
Ma boldog feleség és édesanya, saját médiavállalkozása van, jómódban, szeretetben él, messze innen, az Egyesült Államok egyik déli államában, Georgiában, a fővároshoz, Atlantához közeli Roswellben. Georgiát konzervatizmusa, a család és a hagyományok iránti tisztelete és vallásossága miatt az államok „Biblia övéhez” tartozónak nevezik.
Andreát három éve választották a tekintélyes Amerikai Magyar Koalíció alelnökévé. Novemberben a Budapesten a diaszpóránk jövőjéről tanácskozó konferenciára érkezett ide. Egy fényképet kaptam tőle, fiaival, Miklóssal és Jánoskával egy fenyőfát díszítenek az ottani magyar közösség és mások örömére. Hovatartozásáról ezt szokta mondani: amerikai, ezen belül déli amerikai és magyar vagyok. Az itt töltött hat esztendőt világlátása és hivatása szempontjából is meghatározónak tartja.
– Mielőtt Budapestre jöttem, az otthonunkhoz, Clevelandhez viszonylag közeli, jó hírű Lehigh Egyetemre jártam. Több dolog érdekelt, versenyszerűen gyephokiztam, s minimum Pulitzer-díjas újságíró szerettem volna lenni. A diáktársaim tudták rólam, hogy anyai ágon magyar származású vagyok, de azért egzotikus ötletnek tartották a kelet-európai kirándulást. Magam sem gondoltam, hogy ebből hosszú távú elkötelezettség lesz. Kiváltságosnak érzem magam, mert történelmi időszakban lehettem itt. A tájékoztatást segítette, hogy már rendelkezésre állt az internet és a mobiltelefon. Megkönnyítette, hogy közvetítő legyek két kultúra, két földrész között. A médiaközpontban egy személyben voltam rendszergazda, szervező és előadó. Sok felejthetetlen dolog történt velem, többek között elértem, hogy a délszláv háború idején egy konferencián egymás mellé üljön negyven olyan újságíró, aki más-más módon volt érintett a tragédiákban, és a konfliktus kirobbanása óta nem álltak szóba egymással. Tagja voltam annak a sajtóstábnak, amely a rendszerváltozás után II. János Pál pápa magyarországi látogatásáról tudósított. Emlékszem a sok ezer gyertyára a Parlament körül, átélhettem, milyen érzés, hogy először lehet nyilvánosan megemlékezni az 1956-os forradalomról.
Előttem van az is, ahogyan Antall József halálakor a részvétüket nyilvánítók hosszú-hosszú sorokban állnak a Kossuth téren. Emlékszem, anno, Clevelandben nem tudtam elszakadni a televíziótól, amikor a romániai forradalmat közvetítették. Ekkor még nem sejtettem, hogy személyesen ismerhetem majd meg Tőkés Lászlót és Sütő Andrást. Erdélyben járva döbbentem rá, hogy amíg én büszkeséggel mondom, hogy magyar vagyok, az ott élők számára ennek az identitásnak a vállalása nehéz, kritikus helyzetekkel, negatív megkülönböztetéssel jár. Sokat tanultam e téren Szlovákiában Dobos László írótól is, aki később családunk barátja lett. A délvidéki helyzetet szintén ismerni szerettem volna, ezért ott is többször megfordultam. Közben budapesti levéltárakban, könyvtárakban kutattam, majd az 1956-os forradalmat megélt embereket, a harcok hőseit kerestem fel, és rögzítettem a beszélgetéseket. Mindez olyan mély hatással volt rám, hogy akkoriban azt éreztem, itt van feladatom, és tartósan itt maradok.
Andrea anyai felmenői magyarok, az édesapja amerikai–olasz–ír ősök leszármazottja, mindkét részről erősen összetartó családdal. Andrea és nővére, Kriszta gyermekkorukban odaadással hallgatták a nagyszülők élettörténeteit. Az amerikai nagyszülők, ahogy ők mondják, Nana és Granddaddy, valamint a magyar nagypapa, nagymama ugyanannak a XX. századnak az embert próbáló korszakait élték át, csak más földrészen, másképpen. A közös pont: a méltóság, a hűség, a kitartó munka, a tanulás és a közösséghez tartozás. Granddaddy a második világháború idején öt testvérével Európa felszabadításáért harcolt, egyikük Olaszországban esett el. Az anyai nagyszülőknek 1956-ban, már felnőtt fejjel, két lánygyermekükkel kellett menekülniük hazájukból. Andrea édesanyja, Kiss Edit a marylandi egyetemi évei alatt ismerte meg férjét, John Lauert, akit vezető állása egy időben Európába, majd Amerika más-más államaiba szólított. Három-négy évente költöztek. Ez nehéz volt, ugyanakkor edzettséget, új készségeket adott. Andreának a sport segített a beilleszkedésben, édesanyja az adott város önkénteseinek munkájába kapcsolódott be. Az iskolás években gyakran fordultak meg otthonukban afroamerikai osztálytársak, barátságukat természetesnek tekintették. A sok költözésnek, a nyitottságnak más hozadéka is lett: barátok az Egyesült Államok több államában, Európában, Magyarországon és térségünkben.
További részletek a Magyar Nemzet ünnepi számában.
